Tollforgató

            Oly korban éltem én e földön,

            mikor ki szót emelt, az bujhatott

            s rághatta szégyenében ökleit, -

                                                Radnóti Miklós: Töredék

            Nem sikerült visszakapaszkodnunk a mélyből. Egykor híres szellemeink messze ható világa rég kihunyt, egyetlen tudomány művelői sem használják többé konyhanyelv gyanánt a magyart. Nobel-díjasok sokasága helyett a múlt ősködéből előtört vandálokon ámulhat az idelátogató. Már az utcán, hol kocsijával udvariasan várakozik, kóstolót kaphat barbár egzotikumunkból, mikor rádudál egy mögé tolakodott ormótlan BMW kigyúrt bicepszű sofőrje, hogy szertekürtölje: merre ácsorgott kedves szülőanyja. Pedig az ilyen vendég- tágabban emberszerető hazánkfia még a jobbak közül való, hiszen az útonállóból vállalkozóvá mobilizálódott analfabéta legalább nem titkolja féktelen bírvágyát: kapja meg, ami neki jár, vagyis minden az övé legyen! Kártékonyabb nála a megkülönböztető jelzéssel száguldozó túlkoros nagyfiú, ki politikusi játékai során egyetlen félszavával ezreket kerget nyomorúságba. Kíváncsi turistánk hiába fürkészi a fent és a lent végletei között, hol bujkál a mintaadó értelmiségi, e folyvást rettegő és koronként nekibőszülő nép példaképe. Keresse bár a hivatásánál fogva erkölcsileg legérzékenyebbek körében, váltig meregetheti szemét, sehol sem találja. Ha tudósokat, filozófusokat, művészeket faggat, gyönyörűséges szólamokat hall, ám elég szemrevételeznie tetteiket ahhoz, hogy elborzadjon a nemes szó és a nemtelen cselekedet meghasonlásától.

            Jelét sem látja a tartásnak, ami pedig e képességeire és tudására oly’ büszke réteg társadalmi szerepének betöltéséhez nélkülözhetetlen. A huszadik század legnagyobb költői oeuvre-éből alighanem egyetlen versbe foglalt tapasztalat, a „nem muszáj/ hősnek lenni, ha nem lehet” ragadt meg. Akármilyen világnézet jegyében szóljunk is, kivétel nélkül sült materialistaként viselkedünk, mikor készen állunk egy tál lencséért áruba bocsátani elsőszülöttségi jogunkat. A sikerszomjnál ezerszer jobban égeti torkunkat a prózaian száraz remény: esetleg szert tehetünk valamiféle megélhetésre, a jó vagy jobb írásnál ugyanis ezerszer fontosabb hitvány tengődésünk vég nélküli folytatása. Aki nem szegődhet egy mitugrász politikus négerévé, pártjának reklámarcává még válhat! Egy vastagabb karéj kenyérért bármilyen sértést lenyelünk, tűrjük a megalázást, személyünk nyílt semmibevételét. És ha már lábtörlőnek sem használnak, összebúvunk a többi számkivetettel, velük bandázunk, hátha többre mennénk együtt! Azoktól tanulunk, kiket példánkkal is nevelhetnénk, a munka nélkül csavargó peremvárosi kilátástalanoktól. Ahogy ők, odacsapódunk mi is valamelyik összetartó kis csoporthoz, és más nyomorultra fenekedünk. Egyetlen pillantást sem szánunk a vetélytárs bandához tartozók munkájára, úgysincs abban köszönet! Mennybe menesztjük viszont brancsbéli társunkat - alkotásának méltatása helyett. Egy háládatlan műtől miért is remélnénk viszonzást? Olykor még arra sem érdemesítjük, hogy kézbe vegyük, amit mértéktelenül földicsérünk.

            Amelyikünk szerencsésen kiszorít egy ülepnyi helyet valamelyik parázs-halom tövében, megveti a távolabb fagyoskodót, noha keserveiben maga is osztozik. Elégszer tapasztalta, hogy igyekvését magától értetődőnek tekintik: aki passziójának él, ne várjon jutalmat, hanem maga fizessen érte! Erőfeszítéseinket legkevésbé sem honorálják, inkább elvennének tőlünk. Adóhivatalnokok szimatolnak körül, pénzügyérek törik fejüket, miként nyúzhatnának le még egy bőrt rólunk. Fizetőképes kereslet nélkül maradt, állami támogatásért hasztalan kuncsorgó műkereskedők, kiadók, múzeumok és antikváriumok serénykednek kifosztásunkon. Legalul helyezkedünk el az emberséges lét helyett a természet rendjére emlékeztető táplálékláncban, és nehogy elbízzuk magunkat, újra meg újra figyelmeztetnek: hol a posztunk, mi a szerepünk. Egy képzőművésznek maholnap anyagra sem telik, és mind több irodalmárt fosztanak meg utolsó járandóságától, munkájának tiszteletpéldányától is.

            Európa földrajzi közepén át- és beláthatatlan sötét erdőben borzong a civilizált idegen, és csak találgathatja, miféle vadak ólálkodnak körötte. Mintha az ősidők árnyai elevenednének meg az egykori limesek táján! Egzotikus, barbár törzsek sanyargatják egymást, önkéntes gladiátorok, nyomorult vandál rabszolgák ontják szomszédjuk belét minden bűzös utcasarki kocsma-amfiteátrumban.

            Képtelen vagy azonnali visszavágásra, a sértések megtorlására. Mivel föllépésed tetszetős formáját keresed, nem elégszel meg a közkeletű válaszokkal. Feleteted cifrázása közben odavész az alkalom, ellenlábasaid pedig diadalmasan távoznak.

*

            Boldogtalanság-keringő.

*

            Mindenki akar valamit, és miután megkapta, elszelel. Haragszol rájuk, szereted őket.

(amerikai-spanyol film 2006)

Főbb szerepekben: Stellan Skargard, Natalie Portman, Javier Bardem

             Mainapság csodaszámba megy a rendező, aki nem feledte el szakmáját, és tapasztalatairól nem mond le szívesen. A szériában termelő mozgóképipar korában egy fim már önmagában unikum, és nézőjét is - ha médiafogyasztóból újból műévezővé válna - szokatlan erőfeszítésre bírja. A Goya kísértetei egyébként precízen eleget tesz a promóciós követelményeknek, az érdeklődést egy mainapság ugyan kevéssé becsült, ám nagyhírű művész „ikon” életpályájának bemutatásával kelti föl, és látványos elemekben bővelkedő történetét a divatos világszemlélet közelébe hozza, mikor kelet-európai indítékait Madridba transzponálja, hol látszólagos korszakváltásaink eseményeit egyéni sorsokba tömöríti.

            A film históriája az inkvizíció végnapjaira nyúlik vissza: egy ambiciózus fiatal pap veszi kezébe az elvilágiasodással szemben mindegyre alulmaradó szervezet helyi irányítását, és a korábban már annyiszor bevált terror eszközeivel galvanizálná új életre. Egy gazdag kereskedő lányán – mellesleg Goya modelljén - demonstrálná hatalmát, ám az aggódó apa szokatlan lépésre szánja el magát, védelmére kel gyermekének és ellentámadásba lendül: előbb tortúrának veti alá a lány kínzóját és megbecstelenítőjét, majd leleményesen megzsarolja. Az inkvizítor menekülésre kényszerül. Másfél évtizeddel később a felszabadító francia seregek oldalán tér vissza, hogy bosszút álljon egyházának hajdan ellene fordult elöljáróin és eltűntesse gyalázatos ténykedésének nyomait. Joggal aggódik, hiszen a rövid életű napóleoni hatalom - miközben tobzódik az általa is kárhoztatott bűnökben – szabadon ereszti az inkvizíció foglyait, köztük elborult elméjű áldozatát, aki a tömlöcben adott életet közös gyereküknek. A botcsinálta forradalmár azonban felsül próbálkozásival, Goya okvetetlenkedésein kicsorbul szándéka, így amikor a franciák örökébe lépő angolok ejtik fogságába, újabb köpönyegforgatásra már nem futja erejéből, kivégzik. Utolsó útjára szerencsétlen áldozata, valamint az öregedő művész kíséri el, aki noha mindent lát, mégsem változtathat semmin.

            Bár úgy tűnik: az idő siet, aljasságunk továbbra sem fogyatkozik meg. Apró jelek utalnak csupán némi javulásra: a karrierista végül beéri családja mentésével, tetemét pedig ártatlanul hancúrozó kisfiúk és kislányok veszik körül. A csapások alatt megroskadt inkvizíció hajlandónak mutatkozik a megbocsátásra, a gyereke után hiába kutató anya is vigaszra lel tébolyában. A Kosztolányis karakterű művész azonban nem hisz a bíztató jeleknek, régóta gyanítja ugyanis, hogy a valóságban kevéssé érvényesülnek fölismerései. Mindössze a tisztességhez vagy legalább a méltányossághoz ragaszkodik. Nosztalgikus szerelme az összetört múzsa iránt sorsának föltárására bírja, többet azonban nem tehet érte. Igyekezetét persze senki sem becsüli. Egyhelyben tipródnak mindnyájan, egyikük sem boldogul, kilátástalanul tengődnek csupán. Amilyen szép, olyan keserű Forman műve, a Goya kísértetei.

            Kurt R. Eissler Freudról írt életrajzi vázlatában nem tud mihez kezdeni az Álomfejtés utáni korszak publikációinak egyik sajátosságával. Bár ritkulnak a közreadott művek, velősebbek lesznek, és némelyik mondatuk „egy teljes kötetre való anyaggal” szolgál. E jelenség okozója nem annyira a tudós egyénisége, mint inkább kora. Az idős embert fárasztja már a locsogás, és magvasan fogalmaz.

*

            Valahányszor megkísérled elmondani, ami bögyödet nyomja, szavad csalódást kelt. Átok ül rajtad, vagy erőtlenül bénázol?

**

            Négyen beszélgetnek a királyi televízió adásában. A négy szellem közül hárman szájtátva hallgatják a negyediket, aki rövid gazdasági kurzusában ismerteti a honi krízis okait és a lehetséges teendőket. A hatalom önjelölt védelmezője buzgón pástra lép, de hamar leintik: sejtelme sincs az előadás témájáról. Eztán már csak bólogat, milyen pusztító következményekkel jár a csélcsap akarnokok fejvesztett kapkodása.

Mishima Yukio: Véres naplemente

ford.: Varsányi Mari

(Konkrét Könyvek 2007)

            Egy nem-létező könyv forgatása meglehetősen bizarr élmény. A magyarul többnyire Jukioként ismert Mishima ilyen címen tudtommal nem írt regényt. Bár a fordítás alapjául szolgáló angol verzió címe is kiagyaltnak tűnik (The Sailor Who Fell From Grace With the Sea), érthetetlen, hogy minek kellett még tovább cifrázni. Egyébként sem helyes, ha egy művet közvetítő nyelvből fordítanak, az ilyen eljárás óhatatlanul megnöveli ugyanis a leiterjakabok számát. E kiadás sajnos már csak nyomokban emlékeztet a japán irodalomra, fura kevercse az amerikai és a magyar lektűrnek. Leginkább Csáth Géza nyomasztó elbeszéléseire emlékeztet, azok lelki hitele és feszültsége nélkül. Sok benne a szex és erőszak, de hogy egyebet is kereshetnénk, arra legföljebb utal e ferdítés.

Gérard de Nerval: Aurélia

ford.: Viola József

(Orpheusz Könyvek 2001)

            A nyugatosok valamiért nem kedvelték Nervalt, ezért nem is kerülhetett be a pesti köztudatba. Száz év múltán végre kiadják főművét, és egy terjedelmes tanulmányt is mellékelnek hozzá Jean Richer tollából. Kitűnő ötlet, hanem a fordítás botrányos. Viola József jól ismerheti az eredetit, ám minden korrekció nélkül adja közre magyarításának első nyers vázlatát. Szövege teli mulatságos szóismétléssel, kapkodásra utaló badar szófűzéssel, vagyis mindazzal, ami kedvét szegi az olvasónak. Mintha e kiadvány a Nyugat utólagos bosszúja volna valamiféle ős sérelemért! Felelős kiadója, Deák László vajon beleolvasott-e a kéziratba, vagy a CD-t mindjárt továbbküldte nyomdájának?

            Olyan ritkán szólhat mostanában egy költő, hogy nem okoz meglepetést, ha sokadszorra is belesül versének felolvasásába. Annál furcsább viszont a színpadi előadásairól híres performer bakizása. Ügyetlenkedése a kor számlájára írható, vagy a kései lámpaláz tünete?

*

            Nem emlékszel olyan időre, amikor céltalanul tengtél-lengtél volna. Mindig akartál valamit és az eltékozolt időt megbocsáthatatlan bűnnek tekintetted, most pedig csak legyintesz. Ha nem csinálod meg, akkor nem csinálod meg, ennyi az egész. Végre a magad ura lettél.

*

            A valóság föltárója korántsem mentesül a föltárt való hatálya alól. Freud szkeptikusan szól az életrajzok íróiról, akik „elmossák /modelljük/ arculatának egyéni vonásait, elsimítják a nyomokat, melyeket a belső és külső ellenállással vívott életküzdelme hátrahagyott, nem tűrik meg nála az emberi gyöngeség és tökéletlenség semmilyen maradványát, és így aztán valóban egy hűvös és idegen eszményképet nyújtanak nekünk az ember helyett, akit a távolból is rokonnak érezhetnénk”, és lám, az idealizálás szándéka a róla készült portrékból sem hiányzik.

Egy évtized írásai 1992-2002

(Alexandra 2006)

            E példátlanul ronda borítóba csomagolt kiadvány Orbán János Dénes hat korábban megjelent könyvének gyűjteménye. Összetételében a hazai gasztronómia egyik remeklésére, a tavaszi zöldséglevesre emlékeztet, ami köztudomásúan a kamra takarítása nyomán készül. A mesétől a rejtélyes okokból versbe tördelt prózáig, az emlékezéstől a kritikáig jószerével mindazt fölhasználja benne a szerző, amit az alcímbe jelzett intervallumban papírra vetett. Valamennyi elhullajtott jegyzetét újraközlésre érdemesíti. Mitől e fontosságtudat? Netán gyűjteményének terjedelmével bizonyítaná alkotói nagyságát? Prózái – vagy annak látszó írásai – úgy stílusukat, mint megformáltságukat illetően tarkák, vagy ahogy régen mondták: elegyesek. Modorosságuk bántó, hetvenkedve túlírtak. Készítőjükkel hamar „elszalad a ló”, képet képre halmoz, és kevéssé nyugtalankodik e tobzódás nyomán ránk törő káosz miatt. Sokszorosát mondja az elégnek, ami kivált bírálatainál kínos, hiszen durva megállapításai hamar a saját fejére olvashatók. Nyers ítéleteit esztétikai rögeszmék sem mentik, néhány posztmodern teoretikuson felül ugyanis nemigen hivatkozik másra.

            Botorság volna számon kérni rajta az elvi megalapozottságú kritikát, mivel világa két ellenséges territóriumra hasad: egyiket szövetségesei uralják, kiknek munkáit dicséri vagy legalábbis rokonszenvez velük, a másikat pedig váltig csepült vetélytársai. Ítélethozatalánál az alkalmi teljesítmény nem játszik szerepet, véleménye nemzedéki, illetve csoportérdekek mentén formálódik. Nézetei azonban korántsem e posztmodern szellemi katyvasz miatt tarthatatlanok, elvégre hivatott kezekben bármi értékké nemesülhet, hanem a minden aggályt mellőző gátlástalan akarnokság folytán, amit programszerűen űz. Helyesen érzékeli ugyanis a puszta teremtésre redukált alkotói feladatkijelölés elégtelenségét, és divatos elmélkedésekkel kellően igazolja gyanúját, melyből azután sajátos következtetést von le: „…az irodalom több, mint szöveg: rendszer, melynek összetevői az irodalmi produkció, az irodalmi közvetítés, az irodalmi befogadás és az irodalmi feldolgozás /…/ A közvetítő szerepe eljuttatni a művet az olvasóhoz, a feldolgozó feladata pedig a befogadás pozitív módon való befolyásolása. És szerintünk ezen két cselekvés minőségétől függ irodalmunk sorsa. Szellemi és anyagi

tényezők összességéről van szó, a tudás mellett ugyanolyan szerepe van a tartózkodással kezelt, alantasnak tartott dolgoknak, a pénznek, a reklámnak, a tálalásnak. Ebben kell lépést tartani a korral, itt dől el a harc. A szent egyre inkább függvényévé válik a profán dolgoknak, és ezeket a profán dolgokat nem szabad figyelmen kívül hagyni.” (321-322. l.)

            Ő maga a tolakodó realitás követelményeihez igazodik – ami esetében némileg groteszk -, mikor ráeszmél, hogy a hiányzó nyers, erős hang intonálásához, melyre a közönség fölkapja fejét, szükségtelen a zsenialitás vagy a teremtő erőfeszítés. Elegendőnek látszik a jó szerep és az ügyesen kiválasztott téma is. Alkati hajlandósága mindkettőnél dominál, kegyen bár a szükségletek észlelése véletlen lelemény, kielégítésük már szándékát dicséri. Orbán János Dénes – nem utolsó sorban Faludy György népszerűségén okulva – úgy sejti, hogy irodalmi életünkből krónikusan hiányzik a hetyke lázadó, noha e státusz betöltője előtt királyi út nyílik a gyors emelkedéshez. Mindössze némi szabadszájúságot igényel e poszt, amivel világgá harsoghatja mások által elhallgatott témáit. Ami a kilencvenes évekre már korántsem olyan kockázatos, mint az erkölcsi és politikai bátorságot próbára tevő korokban. Csakhogy a téttel együtt a szólás hatóereje is csökken, hovatovább egyetlen tabu marad: a szex, amit kizárólagos mondandójává tesz.

            Lőwy Árpád évszázados sikere felettébb csábító. A nemi élet tisztázatlanságain eddig is gyakran köszörülték nyelvüket a poéták, de csak titkon, egymást közt terjesztett alkalmi rigmusokban szóltak, mivel a közvélekedés nem tartotta volna comme il faut-nak az effélék taglalását. A különféle meggondolásokra támaszkodó illem tilalma mára a cenzúra utolsó bástyája maradt, ostroma pedig a szerelmi gyakorlatot övező konszenzuális hallgatás megtörésére sarkall. Ritka alkalmat kínál egyéb visszásságok kipellengérezésére is, politikai párhuzamai révén éles megvilágításba helyezi az érinthetetlennek vélt tévképzeteket – lásd. Petri György verseit. A „disznólkodás” öröme többnyire összekapcsolódik a szellemi jellegű dogmák alóli felszabadulás gyönyörével. A különféle átutalások nélkül, önmaga élvezetébe zárt bujaság ábrázolására azonban a vágánsdalok divatja óta kevés a példa. Sade hírhedt képzelgései vagy a huszadik század avantgárdjainak erotikus sorozatai mögött többnyire valamilyen szemléletformáló törekvés sejlik. Az úgynevezett magaskultúra összeroskadása, illetve a ponyvairodalom kiadóinak profi marketingje szükséges ahhoz, hogy a kizárólag profitszerzésre szakosodott pornográfia rikító darabjai elöntsék a bolti tárlókat. E művek iparosait a biztos jövedelem hajtja, és ha egy-egy profi író is bekapcsolódik a tömegtermelésbe, annak oka a várható bevételen túl a keservesen nélkülözött siker csábítása.

            Kevés olyan szerző akad, mint e gyűjtemény írója, aki ekként alapozná meg népszerűségét. A sikerhez azonban nem elég a koitális helyzetek és formák részletezése, nélkülözhetetlen a leleményes nyelvhasználat is, a képzettársítások rendszerének megújítása, ám e téren komoly hiányosságok mutatkoznak. Noha a poéták közül sokan képtelenek önálló teremtésre, és mindnyájan hozott anyagból dolgoznak - gyakorta emlegetik is, hogy nincs új a nap alatt -, zömükben eleven a vágy, hogy ha témáikban és állításaikban, föltevéseikben és konklúziójukban csak ritkásan, szólásmódjukban annál gyakrabban jeleskedjenek egyéni sajátságaikkal, a rájuk jellemző nóvumokkal, melyek védjegyükké válhatnak, és képi találataik révén megörökíthetik emléküket. Orbán János Dénes írói készsége szintúgy reaktív, saját alkotásnál szívesebben dolgozik mások műveinek persziflálásán. A képzelet, a gondolat vagy a személyes tapasztalat okozta élmények helyett olvasmányai ihletik. Mihelyst keze ügyébe kerül valamelyik költőtársa írása, máris ontja stílusparódiáit. Felsorolni is nehéz, hányféle modorban fogalmaz. Számottevő elődeit és kortársait rendre megidézi. Utánzó képessége lenyűgöző. Egy bűvész ügyességével bánik társainak jellegzetes képalkotási metódusával, teljesítménye azonban nem több a szó-zsonglőrénél. Évtizednyi terméséből alig mutathatok föl néhány érdekesebb sort, bekezdést. Íme, egy jellemző részlet József Attila: Ódájára írott parafrázisából:

            (Mert minden arról szól

az histoire-ban

hogy kit, mikor, hogyan

és bármi árban.)

Ami ugyan árulkodó elszólás, poézisnek viszont gyönge. Nyaktörő rímein felül más nemigen méltányolható. Képalkotása szegényes, bármint zsémbeljen vetélytársai lustaságán, neki sincs dicsekednivalója:

Fehér felhőszoknyáját ölti föl

a szirt, s a tenger óriási smaragd,

a lét szerelme ég, mindent kitölt,

magát kínálja, versbe hogy faragd. (In Aesthetica)      

            Szerepe szerint a vagabund poéta hamar kikopik a színről: belerokkan az örökös dacba, lázadó gesztusait menten kisajátítják, munkái peremre szorulnak. Hiába küzd maró gúnnyal vetélytársai ellen, bőven ontott művei a kifigurázott alkotásokat szolgálják, jómaga pedig könnyen oeuvre nélkül maradhat. A személyes érvényesülés eshetőségét mindazonáltal kiaknázhatja, nagy hatalmú kiadóvá, az irodalmi élet potentátjává emelkedhet, ha némi iróniával-öniróniával ráeszmél a „lényegre”: „Most hirtelen elöntött az irodalom értelmetlensége. Az az igazság, hogy már unom. Ezt a firkálást. Nem vagyok kitartó. A kárhozat perselypénze egy humbug. Engem tulajdonképpen a kövér hasas bankók érdekelnek, nem a perselypénz. És nem az irodalom. /…/ A lét értelme csakis, csakis a pénz.”  (A kárhozat perselypénzeinek titka)

            Az alkotás többnyire szabálytalan. Még ha visszatekintve úgy találom is, hogy az elkészült művekből, illetve fogadtatásukból kihüvelyezhető valamilyen törvényszerűség, az eljövendők jellegéről és várható népszerűségéről mit sem tudhatok. Amint változik a világ és benne az irodalom eszméje, az sem elképzelhetetlen, hogy a kötet fülszövege szerint „pengeélen táncoló nyelv- és formazsonglőr” Orbán János Dénes klasszikussá nemesedik pislákoló olvasói tudatomban. Értékítélő képességem ilyetén változását azonban nem szeretném megélni.

            A Párizsi Magyar Műhely megalapításának évfordulóját ünnepi rendezvénnyel köszöntő Petőfi Irodalmi Múzeumban egykori avantgárdok feszítenek. Buzgalmuk és kitartásuk csakugyan elismerésre méltó: idegen nyelvi környezetben, a hazai irodalmi élet támogatása nélkül, sőt, rosszallásától kísérten évtizedekig képviseltek egy olyan irányzatot, ami a honi kultúrpolitika szűkkeblűsége folytán jelét sem adhatta létének. Érdemük java a lehetőségek gazdagításában rejlik, mivel az általuk felsorakoztatott művek kevéssé számottevők. Az alkotók is bizonytalanok önmagukban, minden szóra fülelnek, és harsányan tiltakoznak a dehonesztálónak vélt megfogalmazások ellen. Harcos kiállásuk errefelé legalábbis szokatlan.

*

            Kimerültél. Csak hevernél csöndben a vízparton, gondtalanul, akár egy kavics. 

*

            Csodálkozva olvasol egy hozzád adresszált meghívót: vegyél részt az MSZP óbudai szervezete által rendezett tűntetésen. Legyűröd viszolygásodat és a lehető legudvariasabban közlöd, hogy nem vagy tagja e pártnak, így még ha szándékodban állna, akkor sem mehetnél el. Magadban persze sziszegsz a kóros feledékenységen: elég volt húsz év, hogy mindent kirostáljon agyunk?

ford.: Báthori Csaba

(Új Mandátum 1994-1999)

            Kimeríthetetlenül gazdag anyag benyomást kelti, holott mindössze egy kompendium számos levelezés-gyűjteményből. A válogatás szempontjait sajnos nem köti orrunkra a szemelgető, és ezek a munkájából sem kikövetkeztethetők. Sejtelmem sincs tehát, mi maradt el és miért. Néhol csak levéltöredékeket válogat be, másutt viszont egy levél több fogalmazványát is közreadja. A közölt szövegek jelentősége is eltér, némelyik a társasági illem követelte udvarias válasz, mások viszont elképesztő gondolati anyaggal terheltek. Stílusuk is változatos, miként hangnemük, kezdetben szinte olvashatatlanul cikornyásak, fellengzősek, a XIX. század végének modorosságait felvonultatók. Kivált mulatságos, ahol az ifjú költő bizonyítja híres emberek iránti rajongását. Tolsztoj fölbukkanása például majdnem révületbe ejti. Utóbb lehiggad, sajátos szemlélete folytán mégis az abszurd határán mozog. Menekülése a kapcsolatok elől, a szerelmek távol-marasztása, lányával szembeni tartózkodása sem éppen rokonszenves vonás, akár arisztokrata-imádata vagy folytonos mecénás-keresése. Kinek rangja van és pénze, esetleg szálláslehetőséget kínál, menten kivívja figyelmét, odaadását, ami – nevezzük nevén – haszonlesésre vall még akkor is, ha előnyösebbnek hat a fölös vagyon költőkre fordításra, mint táncosnőkre vagy pezsgőre tékozolása.

            Rilke nemegyszer ellenszenves figurájában nagy költő és éles szemű megfigyelő lakik, aki nemcsak Rodin, Cézanne, Proust első rajongóinak egyike, hanem Einstein fizikusi nagyságának is korai fölfedezője, saját életprogramjának szívós követőjeként pedig bölcs gondolkodó. Gyűjti, rendszerezi és fölhasználja a jellegzetes elképzelés-típusokat, koreszméket, és arra törekszik, hogy létének apró összetevőit átlényegítse, miáltal önmagát egy másik, emelt szintű lénnyé transzformálja. A „változtasd meg élteted” – számára átfogó parancsa az életnek, közel sem olyan elkoptatott közhely, amilyennek iskoláinkban utóbb megismertük. Ízig-vérig perfekcionalista, aki „valóság fölötti valóságon” munkálkodik és évekig töpreng gondolatai anyagán, türelmesen várva, míg végleges formát ölt benne. Hosszú meditáció fázis után így születnek meg a Duinoi Elégiák vagy a Szonettek Orfeuszhoz ciklus – jóformán egyidőben.

            A magány apostolaként tartják számon, kedvelt lakhelye egy 1700-as években épült muzoti lakótorony, ahol se villany, se víz nincs, kényelméről mindössze egy félig némaságra ítélt gazdaasszony gondoskodik. (Előző lakhelyét, a duinoi kastélyt, az első világháború pusztított el.) Ám visszavonultsága sem akadályozza abban, hogy kiterjedt levelezést folytasson a fél világgal, és bejárja Európát, Észak-Afrikát. A nevezetes helyek zömében megfordul, végigcsodálja a kontinens műkincseit. Dolgozni azonban legföljebb a francia fővárosban tud a nagy századfordulós pezsgés idején. Bár németül ír, tökéletesen ismeri a francia nyelvet (valamint jó néhány másikat, így az olaszt, oroszt, mindössze kettővel nem boldogul: az angollal és a magyarral).

            Levelei érdekes megfigyelésekkel zsúfoltak, kalandos eszmefuttatások és meggondolandó ötletek sorjáznak bennük - meglehetősen eltérő szinten és gyakran nem kielégítő őszinteséggel fogalmazottan. A teozófiával kacérkodik, a tételes vallásoktól, különösen a kereszténységtől azonban idegenkedik, mivel úgy tartja, Jézus személye fölöslegesen ékelődik Isten és az ember közé. Erről viszont, ha paphoz szól, némileg eltérően nyilatkozik. Vajon a tapintat veszi rá megnyilatkozásainak áthangszerelésére, vagy a józan számítás? Majdnem mindenről kiforrott véleménnyel bír, mivel szisztematikusan végiggondolja életének fontos vonatkozásait, és sajátos következtetéséket von le tapasztalataiból, illetve föltevéseiből, melyek figyelemre méltók, nemegyszer találók és további töprengésre késztetők.

            Komoly hiányossága e kiadványsorozatnak a befejezetlensége. Hiányzik az utolsó kötete, az 1922-től 1926-ig terjedő időszak levelezéséből készült válogatást ugyanis már nem jelentette meg a kiadó. Zavar a sok sajtóhiba is, a fordítás pedig korántsem egyenletes. Néha kissé hanyag, mondatai kegyetlenül csikorognak.

            Három oldalon megírod életed kudarcát. Ez is valami, bár nincs kihez adresszálni.

*

            A Kommunizmus Áldozatainak Napja előtt a Fidesz leszavaz egy indítványt a Parlamentben arról, hogy nyilvánosságra hozzák a diktatúra spiclijeinek nevét. Csupán sub rosa súgják oda: nem tartják átgondoltnak a javaslatot. Huszonkét év alatt jutott volna idejük, hogy minden lehetőséget számba vegyenek, két esztendeje pedig azt is megtehetnék, hogy napirendre tűzessék beadványukat. Lomposak? Dehogy. Nem szeretnék maguk alatt vágni a fát.

*

            Az NKA hosszú szünet után szépirodalmi ösztöndíj-pályázatot hirdet. És mindjárt részvételi díjat kér a művészektől, noha tudja: „jövedelemteremtő képességük” a nullára csökkent. Ők különben sem a pénzükkel vállalkoznak, képességeiket mozgósítják, és semmit nem profitálnak munkájukból, ami csak a magyarul tudóknak - lásd. nép – hoz valamicske lelki hasznot. Elsőként mégis nekik kellene fizetniük, az általuk igényt összeg 1%-át (a nevezési díjat sikertelen pályázat esetén sem kapják vissza). Hasonló kikötéshez általában két esetben folyamodnak a kiírók: ha komolytalan indulókra számítanak – vajon milyen szélhámos dolgozna látástól vakulásig egy esztendőn át havi százezer forintért? -, vagy csaló pénzügyi befektetőként, ha a koldusokon tollasodnának meg. A nyertes persze visszaigényelheti a 27 %-os áfát, amennyiben az áfa-kör tagja, a jelentkezők zöme viszont nem az. A pillanatnyilag uralkodó állameszme szerint fölöslegesek tehát a művészek, alkotásaik meg ingyen is hozzáférhetők.

(Magvető 2003)

            Annyit szajkózzák mainapság a tudásalapú társadalmat, hogy fölmerül a kérdés: vajon azon alapul-e minden, így a művészet is? A kétkedés hangjai furán hangozhatnak olyan irodalomról szólva, amelyiknek fontos jellemzője a gondolatiság hiánya, vagy engedékenyebben fogalmazva, az elmélkedés visszafogottsága. Mi tagadás, a magyar literátorok ritkán jeleskednek az elvonatkoztatás képességével. Többnyire félig sem értett eszmékre hivatkoznak és ezernyi fondorlattal kerülik a szigorú logikát. Annál nagyobb a szívük! Érzelmekben tobzódnak, a ráción megtakarított erőfeszítéseiket pedig a fölidézésre pazarolják. Míves és érzéki darabjaikon nevelődött közönségünk gyanakvással is fogadja a szellemi indíttatású műveket, óvakodik tőlük, mivel szokatlannak találja az ilyen „magyar lélektől idegen” koherenciát.

            A legrangosabb irodalmi díj odaítéléséig Kertész Imre alkotásai sem keltettek különösebb figyelmet, önünneplésük mámorából olvasóit is egykettőre fölriasztotta a szerző következetes, életvitelének alakításában megnyilatkozó és a legkevésbé sem titkolt szemlélete. Kötelességszerűn „letudott” elismerését követően ma éppoly kevéssé érdeklődnek művei iránt, mint korábban. Vonakodásuk konkrét szöveghelyekkel bőségesen indokolható, közállapotunkról értekezve ugyanis Kertész nem tesz lakatot a szájára: szűk világunkat jegesen szürkének, a benne kóválygó „történetnélküli embereket” kétségbeejtően jövőtlennek találja. Nézete szerint mindnyájan a becsapottság kínjait szenvedjük, és krónikusan hiányzik belőlünk a mersz, hogy képtelen helyzetünkkel szembenézzünk. Kedvező véleményt a mesterségénél fogva közelebb állókról sem mond, sőt, az úgynevezett irodalmi élet szereplőit – köztük e könyv némelyik hősét – az átlagosnál rosszabbnak ítéli. Amerre fordul, állítja, zülléssel és mocsokkal találkozik, és ritkán akad olyan valakire, aki egyetemes életfélelmének, krónikus gyávaságának legyűrésére törekedne.

            Lehangoló tapasztalatai okát firtatva mindannyiszor Auschwitz botrányához jut, elemezése bármennyire helytállónak tűnjék is a mesterséges pokol emlékétől szenvedőnek, mégsem több egy, az élet alapvető problémáira adott frappáns irodalmi válasznál. Történelmünk nem a haláltáborokkal kezdődik és nem is azokkal zárul. A tömeggyilkosság, a népirtás korábban sem volt ismeretlen fogalom, és aligha bukik feledésbe egyhamar. Hatása ugyan tovagyűrűzik a lélekben, köznapi árulásainkra, emberségünk feladására, szabadságvágyunk megtagadására, demokratikus késztetéseink elnyomására mégsem szolgál kielégítő indoklással. Minden sivársága ellenére életünk gazdagabban motivált, mint hogy egyetlen brutális gonosztettől végletesen eltorzulhatna, megcsonkulhatna, illetve folytathatatlanná válna. Effélére utal regénybeli nőalakjának, Juditnak kitörési kísérlete, ami meglepően sikeres, és csak egy önmagából kifordított eposzi kellék, a deus ex machina fölidézése hiúsíthatja meg.

            Gyanítom, hogy hősének sorsán a regény kompozíciós szükséglete miatt fordít ekkorát. Kertész túlzottan ragaszkodik gondolati rendszerének végletes zártságához, és tart a nyitás legcsekélyebb jelétől, az ellenpontozás eshetőségétől is. Tézisregényt ír, melynek alapeszméje munkáinak ismerői számára a legkevésbé sem meglepő: történetnélküli emberek vagyunk, akiknek nincs, mert nem lehet sorsuk. Kurázsi híján mindössze elszenvedjük, amit ránk mérnek a köznapok, a sok kudarcot, az egyetemes csalódást. Bármilyen stratégiát kövessünk, próbálkozásunk elkerülhetetlenül kudarcba torkollik. A narrátor sehogy sem bukkanhat a hőn áhított és mindenre választ adó kéziratra, mestere pedig, a nagy B. előbb morfinista álmaiba dezertál az elviselhetetlen valóság elől, majd öngyilkosságba menekül. A fontosabb szereplők között egy sem akad, aki épségében vészelné át a megpróbáltatásokat, és még azon hittel sem vigasztalódhatnak, amivel Bulgakov hősei, hogy a kézirat nem ég el.

            Valóságunk képe felettébb komor, ami nem kifogásolható, elvégre kinek-kinek szuverén joga a maga módján látni és bemutatni az életet, tapasztalataink pedig rendre igazolják Kertész borúlátását. Fenntartásaim máshonnét erednek: vértelennek érzem a regényt. Mintha szerzője nem is szépírásnak szánta volna, hanem filippikának! Értekező próza gyanánt elfogadható olvasmány lehet, belletrisztikának azonban testtelen. Vajmi kevés jelét adja az elevenségnek, hiányoznak belőle a szagok és fények, hősei szinte hírből sem ismerik a harmonizáló érzelmeket, a felettük elhatalmasodó emócióik nem éppen kölcsönösek, inkább a tébolyult szenvedélyre emlékeztetnek, mintsem az egymáshoz fűződő szándék- és akarattalan kapcsolatra. A kanonizált irodalmi hagyománnyal szembeszegülve Kertész is átlendül a ló túlsó oldalára. Véleménye szerint „az életünket összetartó láthatatlan pókfonál, a logosz”, ezért nála „a végső sűrítmény, az értelem” dominál (120. l.). A rögeszmésen kizárólagosságra törő ráció azonban éppoly kevéssé üdvözít, mint az ésszerűség elvetése. Noha folyvást bólogatok találó észrevételei és míves fogalmazásai olvastán, ábrázoló művészet gyanánt ennyit keveslek.

            Jellegzetes a regény narrátorának panasza az íróságra: „annyira kilúgozta belőlem az életet, hogy annak természetes logikája már meg sem érinti a gondolkodásmódomat.” (87. l.), vagyis a dolgok természetes logikáját hiányolja a dolgok teljessége helyett, noha tudja (de csak tudja), hogy „az ember igazi kifejezési eszköze /…/ az élete.” (131. l.) Hivatásának dacos védelme azonban megindító: „én hiszek az írásban. Semmi másban, egyedül az írásban. Az ember úgy él, mint a féreg, de úgy ír, akár az istenek. Valamikor tudták ezt a titkot, mára elfelejtették: a világ széthulló cserepekből áll, összefüggéstelen, sötét káosz, amit egyedül az írás tart fenn.” (119-120. l.)

            Egzisztencialista álmok kísértenek, mintha csak most, későn és öntudatlanul vetnél számot korlátaiddal. Sajnálod, hogy az álommunka nem annyira céltudatos, mint amennyire tevékenységedet ébren föltételeznéd. Kételkedsz éjszakai serénységed eredményében.

*

            Új szerepkörben mutatkozik az elmúlt évek egyik dísznyilasa: vallástörténészként mesél a világvége délkelet-ázsiai teóriáiról. Más nevet használ – kettőt is mindjárt: egy magyart és egy idegenül csengőt -, közben senki sem kérdezi tőle: mit keres itt, és föllépéseiért újabban ki fizet?

*

            Agytekervényeid elmeszesültek, vagy csak a képzeleted kopott el? A sivár ötlettelenség, a fantázia teljes hiánya feszengésre késztet.

(Széphalom 2007)

            Noha érzik a beléfektetett sok munka, Csokonai életrajza sikerületlen maradt. Leginkább az ihletettség hiányzik belőle, szerzője képtelen a poéta bőrébe bújni. Készséggel fölmondja a leckét, de ő szól a költő helyett. A megmintázott legföljebb idézetekben bukkan föl, azok viszont merőben fölöslegesek, csupán illusztrálnak, és a várttal ellenkező hatást érnek el: arról győznek meg, hogy az emlékezés eme formája idegen a haldoklótól.

            Abszurd már az alaphelyzet is: a halálos beteg aligha keresgél levelesládájában különféle igazoló írások után, amikor maga is elmondhatná, amit fontosnak tart. Ráadásul Bálint terjengős mondataiban mindazt előadja, ami egy moribundust kevéssé sem foglalkoztathatja. Minek említené, hogy a kukoricacsutkát elfűtötték a kályhán, mikor egy korabelinek ez evidens? Legföljebb a városi utókor számára okoz meglepetés. A szerző megjegyzései amúgy is nehezen indokolhatók, nagy haljárás idején például miért imádkozik hálója fölött a halász? Inkább húzza, méghozzá szaporán, nehogy elszökjön a zsákmány.

            Csokonai többnyire deákul és görögül diskurált, itt meg francia utalásokba bonyolódik, és több szó esik Voltaire-ről meg Rousseauról, mint róla. Mindez persze részletkérdés, nagyobb baj, hogy énjéről keveset tudok meg. Karaktere elmosódik, a poéta figurája kimarad az életmondásából. E balsikerű írásmű azonban mégis kiérdemelte egy regénypályázat első díját.  

            Csurka Istvánról írott nekrológok Szabó Dezső bonmotjára emlékeztetnek: Ady sírján gaz és barátok nőnek. A dúsan tenyésző cimborák immár kajánul dicsekednek: hányszor csapták be és árulták el a megboldogultat.

*

            Illő, hogy attól, ki minden óhajod teljesíti, még szerényen se kérj.

*

            A balos értelmiség hisztérikusan emlékeztet a diktátor példájára, és eközben megfeledkezik múltjáról, holott egyik dolga éppen az emlékezés volna. 

(Magvető 2007)

            A szerző teljesítményét dicséri, hogy tőlem idegen műfajú írás végigolvasására bír. Mástól aligha venném kézbe e töredezett meseregényt, ami kötelességszerűen posztmodern, szorgalmasan imitálja a szétesettséget, a nyegle nyelvi játékot és a konfúzus gondolathalmazt. Lapjain közben átszivárog a líra, néha erőteljesebben, akár idézetes formában is (mint a zseniális Monológ az éjszakában és Hang az éjszakában), máskor lappangva, a komoly-szomorú hangon előadott, lassacskán kerekedő formában, végül az érzelmes-példázatos, Plótinoszra emlékeztető zárásban. A sűrűsödő filozófia sem tanácsol el, éppen ellenkezőleg, kifigurázza az „én is tudok ám hülyéskedni” divatmajmolását, a szándékolt nyelvi hibákat. Olykor meghat, máskor elgondolkodtat: miért is nyúlik vissza a platonista-keresztény metafizikához? 2007-ben sem találna erőteljesebb vigaszra, mint amit a világ fölfordulásán kesergő reményteleneknek ötlöttek ki kétezer esztendővel korábban? Szimptomatikus az ilyen jobbára csak lelki megszabadulásra bazírozó mártíromság!

            Az elbeszélésnek nincs konkrétan beazonosítható történelmi ideje, egyaránt játszódik a Kárpátok Géniuszának basáskodása alatt és után. Ami helyes tájolásra vall, az említett pillanatok között ugyanis kevés a szignifikáns különbség. Torlaszok emelkednek mindenütt, a világ tele smasszerral, besúgóval és együttműködővel, a szabadság csupán álom, a szabad individuumok önkéntes társulásához hasonlóan a vágy elérhetetlen tárgya (lásd a többes szám szerepét – 78. l.). A szerelem viszont – noha törölnék – tovább létezik, és a mítosz, valamint a teremtő képzelet balzsamként szolgál.

             A szerző választása mindazonáltal fölfoghatatlan számomra: miért fonákjáról közelít témájához? Cenzor már nem vághatja főbe, és bármennyire divatos lett légyen, olvasója sem lesz több egy ilyen mesének. A játék izgatná? Ösztönzői közé kevéssé sorolhatom a képzeletet, mivel prózája nem szárnyal úgy fenn, mint várnám és remélném. E mű köznapi „egypercesekből” kerekedik ki. A fantázia terrénuma szűkös, hatáselemei takarékosan adagoltak. Mindenütt a realitás vág mellbe. Előszivárgó történetei a kulcsregény műfajának közelébe sodorják, és azon kapom magam, hogy adomáinak forrását kutatom: vajon melyik tévés elnököt idézi például a 200. lapon? Az elbeszélő számomra ismeretlen múltját firtatom, secus csatározásain tépelődöm, valamint azon, mitől hat tartása olyan szilárdnak.

            Néhány figyelemre méltó szóval is megajándékoz: lepalljuk (leverjük), Azal – a kezdet nélküli és Abad - a vég nélküli öröklét,  A struccok nyelvéről szóló álfilológusi jegyzete a kötet végén könnyen feledhető botlás.

            Levelével ugyancsak meglep. Tíz éve ígéri, hogy néhány hét múltán fölkeres, de azóta sem jelentkezett. Mit sejthet, mire gyanakodhat? Az ösztönei persze nem először vezetik félre.

*

            Képtelen vagy anyagilag helytállni magadért. Vén fejjel költözz az utcára vagy inkább éhen halnál?

*

            Zajlik a kiszolgáltatottság és a szeretet csatája. Az eredmény bizonytalan.

Ernst Freud, Lucie Freud és Ilse Grubrich-Simitish szerkesztésében K. R. Eissler életrajz-vázlatával

ford.: Gálvölgyi Judit

(Glória Kiadó 1999)

            Egy képeskönyv külön műfajba tartozik, élvezete és bírálata másféle érzékenységet és fölkészültséget igényel, mint amivel rendelkezem, e kötet azonban kivétel. A tudós környezetéhez tartozó szerkesztői ugyanis csodát műveltek az illusztrált életrajz bizarr ötletének kivitelezésekor. Egymással feleselgető képek és szövegek segítségével részletekbe menően tájékoztatnak - nem annyira Freud életútjáról, mint inkább a pszichoanalízis létrejöttéről, illetve a diszciplína lassú formálódásáról, amire erőteljesen hatott teremtőjének személyes sorsa és gondolkodása. Azoknak is, akik nem olvasták Ernest Jones hétszáz oldalas monográfiáját, elegendő alapul szolgál Eissler bevezető gyanánt közzétett életrajzi vázlata, melynek segítségével könnyen eligazodhatnak e tapasztalatokban és felismerésekben gazdag élet eseményei között. Az évtizedek során világszemléletté táguló és történelmünk majd minden fordulatára magyarázatot kínáló teória átfogó ismertetését, vagy jellegzetes vonásainak lajstromozását persze hiába keresnénk a fotókhoz, kópiákhoz, rajzokhoz és műalkotásokhoz csatolt idézetek, emlékezések, levelek kurta bekezdéseiben, efféle nagyralátástól eleve tartózkodtak a könyv összeállítói. Beérték egy kevés ízelítővel is az alkotó és alkotás bonyolult kapcsolatából, ennek ellenére minduntalan figyelemre méltó megjegyzésekbe ütközhetünk.

            Freud mintha korán gyanítaná az idealizálás egyetemes szükségletét, eleve szkeptikusan szól az életrajzírókról, akik „elmossák /modelljük/ arculatának egyéni vonásait, elsimítják a nyomokat, melyeket a belső és külső ellenállással vívott életküzdelme hátrahagyott, nem tűrik meg nála az emberi gyöngeség és tökéletlenség semmilyen maradványát, és így aztán valóban egy hűvös és idegen eszményképet nyújtanak nekünk az ember helyett, akit a távolból is rokonnak érezhetnénk.” (10. l.) Saját sikerében sem hisz, és gyanakvással, távolságtartóan fogadja megkésett jeleit. Kollégáinak idegenkedésére is racionálisnak látszó magyarázatot keres, mivel elfogadhatatlannak tartja lesújtó tompaságukat, és inkább hivatkozik az antiszemitizmus gerjesztette gyűlöletre, mint a kiült, súlyos butaságra, amivel képtelen mihez kezdeni. Csodálkozás, amivel megnyilvánulásait még idős korában is fogadja, jellemző rá. A szellemi sötéttel szemben jobban hozzánk tartozónak ítéli a gonoszságot, és egy minden ízében hanyatló kultúrában kézenfekvő az ilyen késő-aufklérista vélekedés! Aktuális szerepeit követve személyisége nem hasad meg, leendő vejének például így ír a neves professzor 1912-ben: „Az én kis Sophie-m /…/ két napja jött meg vidáman, ragyogva, elszántan, és közölte velünk a meglepő hírt, hogy az ön menyasszonya. Megértettük, hogy ez a tény úgyszólván fölöslegessé tesz minket, és nem maradt számunkra más, mint hogy formálisan is áldásunkat adjuk kettejükre. Minthogy mindig is azt kívántuk, hogy leányaink a szívüket követve, szabadon válasszanak férjet, ahogyan legidősebb lányunk is tette, minden okunk megvan, hogy ezzel az eseménnyel elégedettek legyünk.” (190. l.)

            A bemutatott képanyag pazar, nyomdai reprodukálása is megfelelő. Szinte alig akad olyan személy, esemény vagy környezet, amit ne tárna elénk fotográfia vagy egyéb dokumentum. Tömegük nemcsak az emberekről, valamint korukról tanúskodik, hanem magyarázza, értelmezi is világunkat és gondolkodásunkat. Freud portréi különösen érdekesek, ő maga jegyzi meg, hogy ódzkodik a fényképezéstől. Vonakodását szimplán hiúsággal magyarázza, jóllehet bizonyára valamiféle komplexus rejlik a hátterében. Arcmásai beszédesek, időskori képeiről süt a fájdalom, az elgyötörtség. Az ambivalencia még otthoni miliőjén is érződik: noha a professzor mindent elkövet szellemi világképünk megújításáért, lakása a XIX. századi polgárság eszményei melletti elkötelezettségről árulkodik. Freud egyik passziója az antik régiségek gyűjtése, amitől szobái múzeumi jelleget kapnak. Úgy tűnik, mintha elismert, régi értékekből akarna gátat emelni az általa is siettetett idő rombolása ellen.

            A kötet szerkezete jól követhető, pontos eligazítás nyújt az életpálya egyes állomásairól, és a legfontosabb külső tényezőkről. Bírálat e könyvet leginkább a sajtóhibák tömege miatt érheti, fölfoghatatlan, hogy miként hagyhattak ennyi elírást egy reprezentatív kiadványban.

            A miniszterelnök szerint elfogadhatatlan, ha segélyéért cserébe a valutalap politikai föltételeket támaszt, pedig fél éve erről zajlik már a vita és a színfalak mögötti tárgyalás. Ostoba választók?

*

            Embertársaid még közvetlen, személyes érdekek híján is készek bárminő gazságra. Szívesen beleolvasnál aktáidba, hogy legalább saját magad felől tájékozódj.

*

            Hogyan adhatnád tudtul, hogy egyként viszolyogsz a diktatúraellenességüket haszonnal eladó hajdani és a diktatúrabarátságukkal kérkedő mai árulóktól?

          Magamtól búcsúzom én is, ahogy többé-kevésbé mindnyájan, akik saját valónkban, esetleg képzeletben körülvesszük Orosz Pista barátunk ravatalát. Egyikünknek sincs mivel dicsekednie: csalatkoztunk reményeinkben és legjobb szándékainkban. Roskatag derekunkat csupán a múlt emléke feszíti, a múlté, aminek realitását oly’ kevés tanú igazolja eszményeivel és szilárd tartásával. Az utolsók egyikétől köszönünk el most.

          Mi marad a vesztes nemzedékből azon túl, amit rá kentek? Korhadó fejfák, a hivatalos porladási idő leteltével helyükből kibillentett és sebtében újrafaragott kövek. Két századfordulóval elébb divat volt már az életkudarcok emlegetése, ám egy teljes generáció felsülésről legföljebb a szláv klasszikusok prófétáltak. Európa szívében nemigen tartottak efféle veszedelemtől! Amikor néhány esztendeje – éppen Orosz Pista barátunk révén - alkalmam nyílott a világ mosolygósabb felén körülnézni, csupa fiatalos, kisportolt, bizakodó tekintetű helybélivel elegyedtem szóba. Jóval később derült ki, hogy idősebbek nálam, a messze előttem járók közé tartoznak. Hazatérve azután lesújtott a görbe hátú, szédülten támolygó, zavaros szemű és kusza gondolkodású korombeliek sokasága, hiszen úgy tanultam még: negyvenen túl felelősek vagyunk az arcunkért.

          Vajon miért emészt el bennünket ilyen gyorsan az idő? Az érdemi feladatok hiányoznak? A jövő iránt tanulásban is kifejeződő bizalom? Netán a tisztes erőfeszítés nyomán járó elismerés, melynek híján rugalmasságunk is odavész? Eleven antitézis gyanánt bávatag majompofák vigyorognak: „nekünk sikerült, bezzeg nem éltünk hiába, valamit letettünk az asztalra!” Az asztalra, igen, amit magukkal vittek, mialatt keresztülgázoltak rajtunk. Ők az ellenpélda? Üres jelek csupán, a boldog megelégedettség paródiái, akik megannyi gyötrődés árán legyűrt gyávaságunk dicstelen példáit is eloroznák. Ha nem illünk a múlt kedvező interpretációjába, némaságra ítélnek. Amelyikünk egyetlen klubnak sem tagja, hallgass a neve!

          Először csak a nevünket radírozták ki az anyakönyvből, utóbb már a históriát is átírták az annalesekben. Ember legyen a talpán, aki saját történelmére ismer! Ha a békekölcsönök „boldog” korában zavartalan jólét mellett csorbítatlan szabadságot élveztünk, a diktatúra merő kitaláció. Mindössze a rendszer gazdáit érhette megaláztatás, a főrendőröket és KB-tagokat, akik nem voltak rest szembeszállni saját hatalmi apparátusokkal, és belülről bomlasztottak, olykor még kémkedtek is! Míg gondtalanul tobzódtunk, felelős őrzőink esőkabátja - Petri György szavaival - duplára dagadt a rohadt esőben. Éretlenségünk jeleként éveken át folytatásos krimit rendeztünk otthonunkban, és merő izgékonyságból rabló-pandúrt játszottunk az érdemes fogdmegekkel. Hitvány bosszantásukra még személyes ambícióink föláldozásától sem riadtunk vissza. Lám, a széllelbélelt Heidegger fordítása helyett – ugyan ki olvasná? – Orosz Pista barátunk is csak kaszálgatott és ráérős unalmában a stencilgépet tekerte.

          Ostoba generáció a miénk! Fittyet hányt a komisz életnek, és sutba vágta a carpe diem bölcsességét. Holmi meggyőződésre, szellemi elkötelezettségre, esetleg szabadságvágyra hivatkozva tékozolta el legjobb eshetőségeit. Holott belőlünk is válhatott volna érdemes társadalomépítő - magyarán besúgó! A valóságtól elrugaszkodottak viszont, mint Orosz Pista barátunk, akár családjuk nyugalmát és jólétét is kockára tették felebarátaik föltételezett nyugalmáért és jólétéért. Megérdemeltük hát a sorsunkat! Ha 1956 immár mindenki által kisajátított küzdelmének hőseit bukásukban is győztesnek tartották, nemzedékünk látszólagos diadalában sem nehéz észrevenni a szégyenletes kudarcot. Álmaink lila képzelgések, vágyaink beteljesületlenek, mit sem értünk el abból, aminek közeli megvalósításában bíztunk. Szabadság helyett a jus murmurandi gyakorlásáig jutottunk. Demokráciát akartunk, mire szemünkbe röhögtek a köpönyegforgatók, és még arról is kioktattak: hol a helyünk, mi a feladatunk.

          Szerintük itt a helyünk és ez a feladatunk.

          Ha ez, hát ez.

          Ahogy eddig, tegyük a dolgunkat tovább.

          Amelyikünk nem jutott el még a teljes önfeladásig, beilleszkedésének egyedüli formájáról, a tengődésről se álmodozzon! Menjen világgá, a politikai menekült státusszal immár nem könnyített emigrációba, vagy keressen egy olcsó albérletet, és a megkapaszkodás reménye nélkül húzza meg magát, ameddig bírja szusszal. Sokáig nem kell lapulnia! A mások szeméből alig-alig visszasugárzó, semmibe szóródó szeretet, a fölöslegesnek gyalázatott tapasztalat és tudás, a kibontatlanul hagyott képességek hamar szarkalábat gyűrnek szeme köré, összekaszabolják homlokát, leejtik vagy kimeresztik állát, és megzavarják érzékeit, észjárását. Tébolyultan keresheti, ki a hibás, a vétkes, a felelős, mert - ahogy Pilinszky jósolta - sebeket osztunk és kapunk.

          Tegyük a dolgunkat, miként Orosz Pista barátunk, aki kivételesen megőrizte értelmi képességei javát, és ha saját sorsán nem könnyíthetett általa, a példaadás tradícióját folytatta. Ameddig módjában állt, tanult és tanított – szóban, írásban egyaránt. Az alkotás sokféle formáját gyakorolta a helyzetrajztól az összehasonlító állapotfelmérésig, a politikai elemzéstől élete summájának irodalmi rögzítéséig. Tudott, latolgatott, sejtetett. Bármerre vetődött is, akár Land’s End örök szelében nézett farkasszemet a meredek sziklafalat ostromló hullámokkal, akár a Temze vagy a Duna partján üldögélt, az utolsó, a végső pillanatig kitartott a minőségi értelemben vett emberség mellett - amire nincs jobb szó a tisztességnél.

          A regula szerint feladataim sorába tartozna a vigasztalás. Megint csak Orosz Pista barátunk segítséget várom. Mert helytálló ugyan Szász Béla föltevése, hogy „egy fonákság ellentéte nem szükségképpen eszményi, hanem egy másik fonákság”, ám érdemes emlékeztetni Goethe vélekedésére is, amit Heidegger idéz a művészetről és a térről szóló értekezése zárásaként: „nem mindig szükséges, hogy az igaz megtestesüljön, éppen elég, ha szellemileg itt körül leng és egyetértést hoz létre, ha úgy árad el a levegőben, komoly-barátságosan, mint a harangzúgás.”

          Ameddig bírjuk, tegyük a dolgunkat tovább.

2012. május 21.

 Szerk.: Dávid János, Havas Gábor, Köllő János, Passuth Krisztina, Varga Júlia

a jegyzeteket Kőszeg Ferenc készítette

(Osiris 2010)

            A magyar szociológia párizsi emigrációba kényszerült emblematikus figurájának rádiós jegyzetei csupán kéziratban maradtak fenn, ezekből válogatott a népes szerkesztőbizottság. Nagy kár, hogy olvasóit elfeledte tájékoztatni a követett szempontokról, mivel ezek híján különféle föltevésekkel illethetem munkájukat, szándékaikról bizonyosságot azonban nem szerezhetek, bár Kemény jegyzeteinek részleges közreadása is dicséretes. Kommentátoruk helyesen látja, hogy a szerző „kristálytisztán, áttekinthetően és logikusan fogalmaz” (354. l.), mivel olyan gazdasági, politikai, szociológiai magyarázatokra bukkanok, amilyeneket hiányos műveltségemmel is értek. Szavai nemegyszer profetikusan csengenek és szinte átalakítás nélkül vonatkoztathatók akár a tegnapi, akár a mai rendszerre: „ne azzal kezdjük, hogy az áhított versenyképesség elérésének érdekében feláldozzuk az emberek egy részét. Azért sem, mert más lépésről egyelőre nincs szó, ez a kezdő lépés, úgy látszik a befejező is.” (A reform és a szegények 1983. febr. 16.) Mondatai csupán akkor hajtanak kanyargós indákat, mikor fogalmazójuk nem támaszkodhat addigi tapasztalatkincsére. 1988 táján Kemény elbizonytalanodik, mind kevésbé követheti és értékelheti az itthoni közállapotokat, vélekedései lassan félrecsúsznak. Egyik utolsó megjelent írásában (A köztársasági elnök megválasztása után 1990. aug. 25.) például megfeledkezik szakmájának alapvető kritériumáról: a látszatok iránti gyanakvásról. Gombár Csaba és Hankiss Elemér kinevezéséről szólva föltételezi: „bizonyos, hogy nem fognak nagytakarítást csinálni, de az sem kétséges, hogy próbálnak majd új gondolkodás- és látásmódokat érvényesíteni” (350. l.). Míg reményeinek első fele beigazolódott, a második nem, mivel a két jámbor intézményvezető a múlt némileg megrendült önbizalmú képviselőit erősítette, illetve segítette továbbéléshez.

            Ha nehezményezem a válogatási szempontok nyilvánosságra hozatalának mellőzését, súlyos fenntartásaimat sem hallgathatom el a kommentáríró működésével szemben. Kőszeg Ferenc szakít a kötelező tárgyilagossággal, és az általa támogatott párt szája íze szerint adagolja információit. Demszky Gábor tevékenységéről például csupán jót olvashatok, későbbi pályafutását meg sem említi, Pősze Lajos orra alá viszont nem feledi el odadörgölni, hogy Jobbikos képviselő, sőt, az „árnyékkormány kancelláriaminisztere” lett. A történteket is sajátságosan tálalja, bizton állítja például, hogy Németh és Horn már 1989. augusztus 25-én közölte az NDK-s menekültek kiengedését a német kormánnyal, majd szeptember 11. és 13. között megvalósította ígéretét. Miután elfeledi közölni, mi zajlott e két dátum között, illetve miként távoztak a menekültek, a tájékozatlan olvasóban olyan benyomást kelt, mintha az elvtársak tisztesen állták volna szavukat, erről azonban szó sincs. Az utolsó diktatórikus kormány vezetői előtt sem volt titok az ország súlyos eladósodása, ez, valamint a számukra fenyegető jövő pedig arra ösztökélhette őket, hogy igyekezzenek minden létező hatalomhoz dörgölőzni. Miközben gyáván hezitáltak, készséggel megígértek bármit, tényleges cselekvésre viszont nem szánták el magukat. A következményektől félve inkább hagyták, hogy a Páneurópai Piknik résztvevői áttörjék a határt, csak megszabaduljanak valahogy az általuk viselt felelősségtől. Utóbb, mikor a történtek kedvező fogadtatására eszméltek és a Szovjetunió retteget dorgálása is elmaradt, tulajdonították maguknak a diadalt. Hogy a kommentátor elfogadja meséjüket és támogatja históriai verziójukat, annak magyarázata pártjának későbbi döntésében rejlik: ennek révén mentené hirtelen pálfordulásukat, a hajdani ellenféllel kötött hatalmi szövetségüket. Kőszeg tehát még az általa nagyra becsült Kemény István munkáinak közreadása során is kész pártpolitikai érdekből az események félremagyarázására, ami sokat levon a rejtőző írások publikálásának érdeméből.

            Olvasatlan napok. Semmisem mértékeli az időt, ami omlik és magával sodor.

*

            Orbán Viktor egyetlen aduja, hogy rajta kívül nincs kormányképes politikus. Ameddig ezt sikerül elhitethetnie, nyert ügye van.

*

            Meg kell találni az alkalmas pillanatot, mikor leeresztheted a függönyt magad mögött. Játékod egyszemélyes, nem várhatsz ügyelőre. A közönség füttye-tapsa úgysem ér el időben.

            Még az ág is húz bennünket! - kesereg a napi hírek követője. Egyetlen pillantás is elég a szalagcímekre, hogy belássuk: akármi történjék kontinensünkön és a nagyvilágban, attól csak forintunk gyöngül, életkilátásaink romlanak. Mintha a különféle világhatalmak titokzatos birtokosai minket pécéztek volna ki erejük fitogtatására, ésszerű föltevésnek tűnik minden összeesküvési teória. Hovatovább elképzelni sem tudunk olyan konstellációt, melynél sikerülhetnek terveink, vagy legalább szerencsésen kihúzhatnánk nagyobb vesztességek nélkül. Jólesik, és némi megkönnyebbüléssel jár a magyar történelemből unalmig ismert borongás: egyedül vagyunk! Akár büszkélkedhetünk is dacosságunkkal, amivel a végzet, netán a birodalmak, illetve a környező népek csapásait fogadjuk. Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja!

            Olyan tetszetős képet dédelgetünk hősiességünkről, hogy az már igaz sem lehet. Hasztalan figyelmeztetnek a józan elmék: egyedül magunkat csaljuk, mikor föltételezett erkölcsi nagyságunkat szegezzük szembe gyalázatos alávetettségünk naponta ismétlődő tapasztalatával, figyelmünket a lesújtó valónál inkább leköti a hamis mentegetődzés: balsorsunkról mások tehetnek, mi csupán a körülmények áldozatául estünk. Vajon ki fordíthatta mostohára viszonyainkat? Tagadhatatlan, hogy a történelmi események nem a kedvünk szerint alakultak és közel sem mindig szolgáltak javunkra, különféle csapások híján azonban egyetlen ország sem maradt. Náluk azonban különbül fogadják, és leleményesen a saját hasznukra fordítják megpróbáltatásaikat. Mi viszont lusták vagyunk ahhoz is, hogy saját példánkon okuljunk. Hazánk földje Európa átjáró háza. Korántsem nyugalommal kecsegtető vidék, szinte sugallja, hogy kedvezőtlen helyen állunk alkalmatlan pillanatban. Akármint soroljuk hátrányainkat, mégsem tetszeleghetünk a naiv ártatlanság pózában: az elmúlt évszázad históriájának alakulása túlnyomórészt tőlünk függött, és ha mostohának, nemegyszer az elviselhetetlenséggel határosnak találjuk, kínlódásunkat elsősorban magunknak köszönhetjük.

            Noha az életünkért viselt felelősség egyetemleges, a hatalomból való részesedésünk szerint ugyancsak különbözik. Az alávetettek létük terhét nyögik, és nemigen hányható szemükre, ha elszalasztják a történelem menetének befolyásolására nyíló kevéske esélyüket. Pozíciójuknál fogva tájékozottságuk sem elegendő helyes föllépésükhöz, és aligha várható el tőlük, hogy átgondolják passzivitásuk hosszú távú következményeit. A felelősség java így a vagyoni helyzetüknél fogva viszonylagos függetlenséget élvezőkre, leginkább a politikát szakmaként űzőkre háramlik. Ők másutt kevéssé tapasztalható következetességgel hozzák meg - eleve tudottan, vagy legalább is gyaníthatóan - elhibázott döntéseiket. Nyomasztóan alacsony mifelénk a politizálás színvonala, művelőinek fölkészültsége és kvalitása még a hajdan volt közép-afrikai nívót sem éri el! Minden várakozást alulmúló szűklátókörűségük okainak elemzése a mentálhigiénia vizsgálati körébe esik, a kontraszelekció példáiban bővelkedő kiválasztódásuk, valamint a krónikus ostobaság csoportnormává emelkedése viszont a politikai szociológia kitüntetett feladata volna.

            Egyik diszciplínában sem lévén jártas, mindössze annyit tehetek, hogy ismétlődő és bízvást tendenciózusnak nevezhető baklövéseikre egy jellemző példa bemutatásával figyelmeztessek. Bármiféle hozzáértés, és - úgy tűnik - szándék nélkül vállalkoztak a demokratikus gyakorlat látszatának visszahonosítására. Az egypártrendszer irányítási kényelme után hamar terhesnek és a szokásos módon kezelhetetlennek találták a többpártrendszert, bár attól mégsem tekinthettek el. Olyan változatot kerestek, illetve dolgoztak ki tehát, aminek révén tevékenységük a korábbi rutinhoz igazodhat, vagyis folytatják a zárt ajtók mögötti kamarilla-politizálást, az egymás közti bizalmas alkudozás gyakorlatát. Törekvésük racionalitásához kétség sem fér, mindössze annak megvilágításával maradnak adósak, hogy kinek a szempontjából viselkednek ésszerűen. Ami csoportjuk érdekeinek megfelel, többnyire ellentétes az általuk irányított ország, valamint a környező politikai tér szükségleteivel. Mégis a saját javukra, önhasznukra rendelkeznek, és nem látják, vagy nem akarják látni a várható következményeket. Rendszerint az irányítás „operacionalizálását” hangsúlyozzák, vagyis azt, mennyivel könnyebben és gyorsabban végezhetik dolgukat, míg a leselkedő veszélyeket, illetve a nyilvánvaló veszteségeket elhallgatják. 

            Azzal, hogy a társadalom minél nagyobb részét zárnák ki a döntések valóságos – nem látszati, névleges – előkészítéséből és meghozatalából, lemondanak az együttműködésről, elvetik mások segítségét, valamint akár intézményesített formájú kontrollját, holott ennek híján legitimáció nélkül maradnak, tervezett lépéseik pedig nagy valószínűséggel eltérnek majd a tervezett iránytól. Naponta szembesülnek a keserű ténnyel, hogy balul ütnek ki dolgaik, amin újabb és újabb korrekcióval sem segíthetnek. A végzet pedig nem akadályozza munkájukat, csupán saját meggondolatlanságuk terhét nyögik, bizton következő felsülésüket ugyanis önmaguk programozták cselekvési rendszerükbe. Ismétlődő kudarcaikat idehaza még kimagyarázhatják valahogy, tartós külső jóváhagyásra azonban nem számíthatnak, mivel kellő távlatból vizsgálva tetteiket, sandításuk szembeötlő és helyzetük fonáksága sem takargatható. Meggondolatlanságuk azonnali következményei jól nyomon követhetők, a második körben jelentkezők eredetének visszafejtése viszont lényegesen nehezebb feladat.         

            Annak orra elé, ki a demokráciát puszta formalitásnak tekinti, valósággal tolakodnak a könnyűnek tűnő megoldások. Mennyivel egyszerűbb a különféle érdekcsoportok, eszme-képviseletek közti folyamatos és nehézkes, időrabló egyeztetésénél a váltópártok cserélgetése! Némi módosítással remekül beválik a diktatórikus gyakorlat. Csakhogy a rendszer működtetésének elemi föltétele az említett váltópártok megkülönböztetése, kínálatuk szembeállítása. Az elfogadottság bizonyítására bajos volna egykét ezer párttagra hivatkozniuk, és még ennél is fontosabb a gerjedő társadalmi feszültségek „kanalizálása”, azaz levezetése. Viszonylag stabil, régóta működő demokráciáknál megszokott, hogy a feszültségforrások kiiktatásán, illetve hatásuk csökkentésén fáradnak, ami lassú és sok államvezetői tapasztalatot, nem egyszer bölcsességet kívánó, nehéz feladat. Ehhez Magyarországon nem adott semmilyen személyi föltétel: se kedv, se képesség, se tudás nincs hozzá. Ezért rendre a könnyebbik végén ragadják meg a botot, vagyis a szembenállás csillapítás helyett mesterséges élesztésén fáradoznak, ami rövidtávon azonnali haszonnal kecsegtet. Föllépésükkel kiprovokálják és szítják a gyűlölködést, mivel az mentesít olyan bonyolult kötelezettségek teljesítése alól, mint az elkövetett hibák magyarázata, illetve a személyi konzekvenciák levonása. Mindössze annyi a teendőjük, hogy a nyomorúságért, a szabadság és a jövendő kilátásának elvesztéséért valaki mást nevezzenek felelősnek. Választásuk korántsem a tényleges döntési és cselekvési hierarchiában elfoglalt hely alapján zajlik, kizárólag szűken vett érdekeiket követi.

            Egyszerűbbnek tűnik számukra, ha általánosságban fogalmaznak, mintha pontosan megneveznék ellenségeiket. Így válik a külföld egyetemlegesen, és minden erre tévedt idegen személy szerint is hazánk kiszipolyozójává, szabadságunk csorbítójává - tekintet nélkül arra, egyáltalában értesült-e a neki tulajdonított szerepről. Napestig szidalmazhatják őket, a fülük botját sem mozdítják e vádakra! Bűnbakká választásuk kiküszöbölhetetlen hibája, hogy megfoghatatlanok, és a közönség is hamar kifullad hasztalan kárhoztatásukban – kivált akkor, ha úgy találja: a várakozások ellenére minden bajukból hamarébb fölépülnek, és gyorsabban megerősödnek nálunk. E hátrányt persze kiküszöbölheti a belső métely szóba hozatala, amiért viszont roppant árat fizetünk: megoszlik társadalmunk.

            Európa középső részének lakóiként a saját bőrünkön érezhettük, mivel jártak az elmúlt évszázad alávetési kísérletei. A kommunizmus és a fasizmus közös törekvése az egyéni függetlenség letörése volt. Egyik szisztéma az anyagi javak birtoklása szerint diszkriminált, a másik származás szerint. E mérhetetlen áldozatot követelő próbálkozások fölelevenítése a létező legnagyobb ostobaság, amit egy politikai osztály tagjai elkövethetnek, tudva tudatlanul mégis ezzel próbálkoznak. Az oktalanul baloldalinak tekintett csoportosulás addig riogat a nácizmus rémével, míg a privát üzelmeibe beleunt társadalom egy számottevő része a gondok szőnyeg alá söprése és a pimasz kivagyiság elleni protestálásként csakugyan fogékonynak mutatkozik a semmivel sem menthető nézetek iránt. Ettől azután a hatalomból időlegesen kicsöppentek is megriadnak. Az oktalanul jobboldalinak tekintett csoportosulás addig riogat a kommunizmus visszatérő kísértetével, míg társadalmi összefogással hatalomra nem kerül, akkor viszont úgy viselkedik, mintha szándékában állna a „különös emberek” örökébe lépni. Meggondolatlan voluntarizmusával, nyegle úrhatnámságával, a többség semmibevételével, sőt, lenézésével éppúgy kiprovokálja a szélsőbal divatba jöttét, mint névleges ellenfele a szélsőjobb nézetek erőre kapását. A politikai osztályt összefűző szoros érdekszövetség persze a látványos ellentéteken sem törik meg, a társadalom egésze azonban nehezen viseli el a közbizalom megingását. Az ártatlanul lekomcsizottak, lenácizottak, lejöttmentezettek, idegenszívűséggel vagy szolgalelkűséggel vádoltak újfent olyasmivel szembesülhetnek, amire jó ideje nem akadt példa: hovatovább megint vagyonnyilatkozat, keresztlevél és párttagkönyv lobogtatására kényszerülnek. Többé nemcsak a nyomorúság sanyargat bennünket, hanem a lépten-nyomon tapasztalható és egyre csillapíthatatlanabb gyűlölködés is. Ez mindnyájunk számára túlzottan nagy ár bármelyik politikai csoportosulás fennmaradásáért.