Tollforgató

 Szerk.: Dávid János, Havas Gábor, Köllő János, Passuth Krisztina, Varga Júlia

a jegyzeteket Kőszeg Ferenc készítette

(Osiris 2010)

            A magyar szociológia párizsi emigrációba kényszerült emblematikus figurájának rádiós jegyzetei csupán kéziratban maradtak fenn, ezekből válogatott a népes szerkesztőbizottság. Nagy kár, hogy olvasóit elfeledte tájékoztatni a követett szempontokról, mivel ezek híján különféle föltevésekkel illethetem munkájukat, szándékaikról bizonyosságot azonban nem szerezhetek, bár Kemény jegyzeteinek részleges közreadása is dicséretes. Kommentátoruk helyesen látja, hogy a szerző „kristálytisztán, áttekinthetően és logikusan fogalmaz” (354. l.), mivel olyan gazdasági, politikai, szociológiai magyarázatokra bukkanok, amilyeneket hiányos műveltségemmel is értek. Szavai nemegyszer profetikusan csengenek és szinte átalakítás nélkül vonatkoztathatók akár a tegnapi, akár a mai rendszerre: „ne azzal kezdjük, hogy az áhított versenyképesség elérésének érdekében feláldozzuk az emberek egy részét. Azért sem, mert más lépésről egyelőre nincs szó, ez a kezdő lépés, úgy látszik a befejező is.” (A reform és a szegények 1983. febr. 16.) Mondatai csupán akkor hajtanak kanyargós indákat, mikor fogalmazójuk nem támaszkodhat addigi tapasztalatkincsére. 1988 táján Kemény elbizonytalanodik, mind kevésbé követheti és értékelheti az itthoni közállapotokat, vélekedései lassan félrecsúsznak. Egyik utolsó megjelent írásában (A köztársasági elnök megválasztása után 1990. aug. 25.) például megfeledkezik szakmájának alapvető kritériumáról: a látszatok iránti gyanakvásról. Gombár Csaba és Hankiss Elemér kinevezéséről szólva föltételezi: „bizonyos, hogy nem fognak nagytakarítást csinálni, de az sem kétséges, hogy próbálnak majd új gondolkodás- és látásmódokat érvényesíteni” (350. l.). Míg reményeinek első fele beigazolódott, a második nem, mivel a két jámbor intézményvezető a múlt némileg megrendült önbizalmú képviselőit erősítette, illetve segítette továbbéléshez.

            Ha nehezményezem a válogatási szempontok nyilvánosságra hozatalának mellőzését, súlyos fenntartásaimat sem hallgathatom el a kommentáríró működésével szemben. Kőszeg Ferenc szakít a kötelező tárgyilagossággal, és az általa támogatott párt szája íze szerint adagolja információit. Demszky Gábor tevékenységéről például csupán jót olvashatok, későbbi pályafutását meg sem említi, Pősze Lajos orra alá viszont nem feledi el odadörgölni, hogy Jobbikos képviselő, sőt, az „árnyékkormány kancelláriaminisztere” lett. A történteket is sajátságosan tálalja, bizton állítja például, hogy Németh és Horn már 1989. augusztus 25-én közölte az NDK-s menekültek kiengedését a német kormánnyal, majd szeptember 11. és 13. között megvalósította ígéretét. Miután elfeledi közölni, mi zajlott e két dátum között, illetve miként távoztak a menekültek, a tájékozatlan olvasóban olyan benyomást kelt, mintha az elvtársak tisztesen állták volna szavukat, erről azonban szó sincs. Az utolsó diktatórikus kormány vezetői előtt sem volt titok az ország súlyos eladósodása, ez, valamint a számukra fenyegető jövő pedig arra ösztökélhette őket, hogy igyekezzenek minden létező hatalomhoz dörgölőzni. Miközben gyáván hezitáltak, készséggel megígértek bármit, tényleges cselekvésre viszont nem szánták el magukat. A következményektől félve inkább hagyták, hogy a Páneurópai Piknik résztvevői áttörjék a határt, csak megszabaduljanak valahogy az általuk viselt felelősségtől. Utóbb, mikor a történtek kedvező fogadtatására eszméltek és a Szovjetunió retteget dorgálása is elmaradt, tulajdonították maguknak a diadalt. Hogy a kommentátor elfogadja meséjüket és támogatja históriai verziójukat, annak magyarázata pártjának későbbi döntésében rejlik: ennek révén mentené hirtelen pálfordulásukat, a hajdani ellenféllel kötött hatalmi szövetségüket. Kőszeg tehát még az általa nagyra becsült Kemény István munkáinak közreadása során is kész pártpolitikai érdekből az események félremagyarázására, ami sokat levon a rejtőző írások publikálásának érdeméből.