Tollforgató

Egy évtized írásai 1992-2002

(Alexandra 2006)

            E példátlanul ronda borítóba csomagolt kiadvány Orbán János Dénes hat korábban megjelent könyvének gyűjteménye. Összetételében a hazai gasztronómia egyik remeklésére, a tavaszi zöldséglevesre emlékeztet, ami köztudomásúan a kamra takarítása nyomán készül. A mesétől a rejtélyes okokból versbe tördelt prózáig, az emlékezéstől a kritikáig jószerével mindazt fölhasználja benne a szerző, amit az alcímbe jelzett intervallumban papírra vetett. Valamennyi elhullajtott jegyzetét újraközlésre érdemesíti. Mitől e fontosságtudat? Netán gyűjteményének terjedelmével bizonyítaná alkotói nagyságát? Prózái – vagy annak látszó írásai – úgy stílusukat, mint megformáltságukat illetően tarkák, vagy ahogy régen mondták: elegyesek. Modorosságuk bántó, hetvenkedve túlírtak. Készítőjükkel hamar „elszalad a ló”, képet képre halmoz, és kevéssé nyugtalankodik e tobzódás nyomán ránk törő káosz miatt. Sokszorosát mondja az elégnek, ami kivált bírálatainál kínos, hiszen durva megállapításai hamar a saját fejére olvashatók. Nyers ítéleteit esztétikai rögeszmék sem mentik, néhány posztmodern teoretikuson felül ugyanis nemigen hivatkozik másra.

            Botorság volna számon kérni rajta az elvi megalapozottságú kritikát, mivel világa két ellenséges territóriumra hasad: egyiket szövetségesei uralják, kiknek munkáit dicséri vagy legalábbis rokonszenvez velük, a másikat pedig váltig csepült vetélytársai. Ítélethozatalánál az alkalmi teljesítmény nem játszik szerepet, véleménye nemzedéki, illetve csoportérdekek mentén formálódik. Nézetei azonban korántsem e posztmodern szellemi katyvasz miatt tarthatatlanok, elvégre hivatott kezekben bármi értékké nemesülhet, hanem a minden aggályt mellőző gátlástalan akarnokság folytán, amit programszerűen űz. Helyesen érzékeli ugyanis a puszta teremtésre redukált alkotói feladatkijelölés elégtelenségét, és divatos elmélkedésekkel kellően igazolja gyanúját, melyből azután sajátos következtetést von le: „…az irodalom több, mint szöveg: rendszer, melynek összetevői az irodalmi produkció, az irodalmi közvetítés, az irodalmi befogadás és az irodalmi feldolgozás /…/ A közvetítő szerepe eljuttatni a művet az olvasóhoz, a feldolgozó feladata pedig a befogadás pozitív módon való befolyásolása. És szerintünk ezen két cselekvés minőségétől függ irodalmunk sorsa. Szellemi és anyagi

tényezők összességéről van szó, a tudás mellett ugyanolyan szerepe van a tartózkodással kezelt, alantasnak tartott dolgoknak, a pénznek, a reklámnak, a tálalásnak. Ebben kell lépést tartani a korral, itt dől el a harc. A szent egyre inkább függvényévé válik a profán dolgoknak, és ezeket a profán dolgokat nem szabad figyelmen kívül hagyni.” (321-322. l.)

            Ő maga a tolakodó realitás követelményeihez igazodik – ami esetében némileg groteszk -, mikor ráeszmél, hogy a hiányzó nyers, erős hang intonálásához, melyre a közönség fölkapja fejét, szükségtelen a zsenialitás vagy a teremtő erőfeszítés. Elegendőnek látszik a jó szerep és az ügyesen kiválasztott téma is. Alkati hajlandósága mindkettőnél dominál, kegyen bár a szükségletek észlelése véletlen lelemény, kielégítésük már szándékát dicséri. Orbán János Dénes – nem utolsó sorban Faludy György népszerűségén okulva – úgy sejti, hogy irodalmi életünkből krónikusan hiányzik a hetyke lázadó, noha e státusz betöltője előtt királyi út nyílik a gyors emelkedéshez. Mindössze némi szabadszájúságot igényel e poszt, amivel világgá harsoghatja mások által elhallgatott témáit. Ami a kilencvenes évekre már korántsem olyan kockázatos, mint az erkölcsi és politikai bátorságot próbára tevő korokban. Csakhogy a téttel együtt a szólás hatóereje is csökken, hovatovább egyetlen tabu marad: a szex, amit kizárólagos mondandójává tesz.

            Lőwy Árpád évszázados sikere felettébb csábító. A nemi élet tisztázatlanságain eddig is gyakran köszörülték nyelvüket a poéták, de csak titkon, egymást közt terjesztett alkalmi rigmusokban szóltak, mivel a közvélekedés nem tartotta volna comme il faut-nak az effélék taglalását. A különféle meggondolásokra támaszkodó illem tilalma mára a cenzúra utolsó bástyája maradt, ostroma pedig a szerelmi gyakorlatot övező konszenzuális hallgatás megtörésére sarkall. Ritka alkalmat kínál egyéb visszásságok kipellengérezésére is, politikai párhuzamai révén éles megvilágításba helyezi az érinthetetlennek vélt tévképzeteket – lásd. Petri György verseit. A „disznólkodás” öröme többnyire összekapcsolódik a szellemi jellegű dogmák alóli felszabadulás gyönyörével. A különféle átutalások nélkül, önmaga élvezetébe zárt bujaság ábrázolására azonban a vágánsdalok divatja óta kevés a példa. Sade hírhedt képzelgései vagy a huszadik század avantgárdjainak erotikus sorozatai mögött többnyire valamilyen szemléletformáló törekvés sejlik. Az úgynevezett magaskultúra összeroskadása, illetve a ponyvairodalom kiadóinak profi marketingje szükséges ahhoz, hogy a kizárólag profitszerzésre szakosodott pornográfia rikító darabjai elöntsék a bolti tárlókat. E művek iparosait a biztos jövedelem hajtja, és ha egy-egy profi író is bekapcsolódik a tömegtermelésbe, annak oka a várható bevételen túl a keservesen nélkülözött siker csábítása.

            Kevés olyan szerző akad, mint e gyűjtemény írója, aki ekként alapozná meg népszerűségét. A sikerhez azonban nem elég a koitális helyzetek és formák részletezése, nélkülözhetetlen a leleményes nyelvhasználat is, a képzettársítások rendszerének megújítása, ám e téren komoly hiányosságok mutatkoznak. Noha a poéták közül sokan képtelenek önálló teremtésre, és mindnyájan hozott anyagból dolgoznak - gyakorta emlegetik is, hogy nincs új a nap alatt -, zömükben eleven a vágy, hogy ha témáikban és állításaikban, föltevéseikben és konklúziójukban csak ritkásan, szólásmódjukban annál gyakrabban jeleskedjenek egyéni sajátságaikkal, a rájuk jellemző nóvumokkal, melyek védjegyükké válhatnak, és képi találataik révén megörökíthetik emléküket. Orbán János Dénes írói készsége szintúgy reaktív, saját alkotásnál szívesebben dolgozik mások műveinek persziflálásán. A képzelet, a gondolat vagy a személyes tapasztalat okozta élmények helyett olvasmányai ihletik. Mihelyst keze ügyébe kerül valamelyik költőtársa írása, máris ontja stílusparódiáit. Felsorolni is nehéz, hányféle modorban fogalmaz. Számottevő elődeit és kortársait rendre megidézi. Utánzó képessége lenyűgöző. Egy bűvész ügyességével bánik társainak jellegzetes képalkotási metódusával, teljesítménye azonban nem több a szó-zsonglőrénél. Évtizednyi terméséből alig mutathatok föl néhány érdekesebb sort, bekezdést. Íme, egy jellemző részlet József Attila: Ódájára írott parafrázisából:

            (Mert minden arról szól

az histoire-ban

hogy kit, mikor, hogyan

és bármi árban.)

Ami ugyan árulkodó elszólás, poézisnek viszont gyönge. Nyaktörő rímein felül más nemigen méltányolható. Képalkotása szegényes, bármint zsémbeljen vetélytársai lustaságán, neki sincs dicsekednivalója:

Fehér felhőszoknyáját ölti föl

a szirt, s a tenger óriási smaragd,

a lét szerelme ég, mindent kitölt,

magát kínálja, versbe hogy faragd. (In Aesthetica)      

            Szerepe szerint a vagabund poéta hamar kikopik a színről: belerokkan az örökös dacba, lázadó gesztusait menten kisajátítják, munkái peremre szorulnak. Hiába küzd maró gúnnyal vetélytársai ellen, bőven ontott művei a kifigurázott alkotásokat szolgálják, jómaga pedig könnyen oeuvre nélkül maradhat. A személyes érvényesülés eshetőségét mindazonáltal kiaknázhatja, nagy hatalmú kiadóvá, az irodalmi élet potentátjává emelkedhet, ha némi iróniával-öniróniával ráeszmél a „lényegre”: „Most hirtelen elöntött az irodalom értelmetlensége. Az az igazság, hogy már unom. Ezt a firkálást. Nem vagyok kitartó. A kárhozat perselypénze egy humbug. Engem tulajdonképpen a kövér hasas bankók érdekelnek, nem a perselypénz. És nem az irodalom. /…/ A lét értelme csakis, csakis a pénz.”  (A kárhozat perselypénzeinek titka)

            Az alkotás többnyire szabálytalan. Még ha visszatekintve úgy találom is, hogy az elkészült művekből, illetve fogadtatásukból kihüvelyezhető valamilyen törvényszerűség, az eljövendők jellegéről és várható népszerűségéről mit sem tudhatok. Amint változik a világ és benne az irodalom eszméje, az sem elképzelhetetlen, hogy a kötet fülszövege szerint „pengeélen táncoló nyelv- és formazsonglőr” Orbán János Dénes klasszikussá nemesedik pislákoló olvasói tudatomban. Értékítélő képességem ilyetén változását azonban nem szeretném megélni.