(Széphalom 2007)
Noha érzik a beléfektetett sok munka, Csokonai életrajza sikerületlen maradt. Leginkább az ihletettség hiányzik belőle, szerzője képtelen a poéta bőrébe bújni. Készséggel fölmondja a leckét, de ő szól a költő helyett. A megmintázott legföljebb idézetekben bukkan föl, azok viszont merőben fölöslegesek, csupán illusztrálnak, és a várttal ellenkező hatást érnek el: arról győznek meg, hogy az emlékezés eme formája idegen a haldoklótól.
Abszurd már az alaphelyzet is: a halálos beteg aligha keresgél levelesládájában különféle igazoló írások után, amikor maga is elmondhatná, amit fontosnak tart. Ráadásul Bálint terjengős mondataiban mindazt előadja, ami egy moribundust kevéssé sem foglalkoztathatja. Minek említené, hogy a kukoricacsutkát elfűtötték a kályhán, mikor egy korabelinek ez evidens? Legföljebb a városi utókor számára okoz meglepetés. A szerző megjegyzései amúgy is nehezen indokolhatók, nagy haljárás idején például miért imádkozik hálója fölött a halász? Inkább húzza, méghozzá szaporán, nehogy elszökjön a zsákmány.
Csokonai többnyire deákul és görögül diskurált, itt meg francia utalásokba bonyolódik, és több szó esik Voltaire-ről meg Rousseauról, mint róla. Mindez persze részletkérdés, nagyobb baj, hogy énjéről keveset tudok meg. Karaktere elmosódik, a poéta figurája kimarad az életmondásából. E balsikerű írásmű azonban mégis kiérdemelte egy regénypályázat első díját.
Ajánlott bejegyzések: