Tollforgató

(Magvető 2007)

            A szerző teljesítményét dicséri, hogy tőlem idegen műfajú írás végigolvasására bír. Mástól aligha venném kézbe e töredezett meseregényt, ami kötelességszerűen posztmodern, szorgalmasan imitálja a szétesettséget, a nyegle nyelvi játékot és a konfúzus gondolathalmazt. Lapjain közben átszivárog a líra, néha erőteljesebben, akár idézetes formában is (mint a zseniális Monológ az éjszakában és Hang az éjszakában), máskor lappangva, a komoly-szomorú hangon előadott, lassacskán kerekedő formában, végül az érzelmes-példázatos, Plótinoszra emlékeztető zárásban. A sűrűsödő filozófia sem tanácsol el, éppen ellenkezőleg, kifigurázza az „én is tudok ám hülyéskedni” divatmajmolását, a szándékolt nyelvi hibákat. Olykor meghat, máskor elgondolkodtat: miért is nyúlik vissza a platonista-keresztény metafizikához? 2007-ben sem találna erőteljesebb vigaszra, mint amit a világ fölfordulásán kesergő reményteleneknek ötlöttek ki kétezer esztendővel korábban? Szimptomatikus az ilyen jobbára csak lelki megszabadulásra bazírozó mártíromság!

            Az elbeszélésnek nincs konkrétan beazonosítható történelmi ideje, egyaránt játszódik a Kárpátok Géniuszának basáskodása alatt és után. Ami helyes tájolásra vall, az említett pillanatok között ugyanis kevés a szignifikáns különbség. Torlaszok emelkednek mindenütt, a világ tele smasszerral, besúgóval és együttműködővel, a szabadság csupán álom, a szabad individuumok önkéntes társulásához hasonlóan a vágy elérhetetlen tárgya (lásd a többes szám szerepét – 78. l.). A szerelem viszont – noha törölnék – tovább létezik, és a mítosz, valamint a teremtő képzelet balzsamként szolgál.

             A szerző választása mindazonáltal fölfoghatatlan számomra: miért fonákjáról közelít témájához? Cenzor már nem vághatja főbe, és bármennyire divatos lett légyen, olvasója sem lesz több egy ilyen mesének. A játék izgatná? Ösztönzői közé kevéssé sorolhatom a képzeletet, mivel prózája nem szárnyal úgy fenn, mint várnám és remélném. E mű köznapi „egypercesekből” kerekedik ki. A fantázia terrénuma szűkös, hatáselemei takarékosan adagoltak. Mindenütt a realitás vág mellbe. Előszivárgó történetei a kulcsregény műfajának közelébe sodorják, és azon kapom magam, hogy adomáinak forrását kutatom: vajon melyik tévés elnököt idézi például a 200. lapon? Az elbeszélő számomra ismeretlen múltját firtatom, secus csatározásain tépelődöm, valamint azon, mitől hat tartása olyan szilárdnak.

            Néhány figyelemre méltó szóval is megajándékoz: lepalljuk (leverjük), Azal – a kezdet nélküli és Abad - a vég nélküli öröklét,  A struccok nyelvéről szóló álfilológusi jegyzete a kötet végén könnyen feledhető botlás.