Tollforgató

            Oly korban éltem én e földön,

            mikor ki szót emelt, az bujhatott

            s rághatta szégyenében ökleit, -

                                                Radnóti Miklós: Töredék

            Nem sikerült visszakapaszkodnunk a mélyből. Egykor híres szellemeink messze ható világa rég kihunyt, egyetlen tudomány művelői sem használják többé konyhanyelv gyanánt a magyart. Nobel-díjasok sokasága helyett a múlt ősködéből előtört vandálokon ámulhat az idelátogató. Már az utcán, hol kocsijával udvariasan várakozik, kóstolót kaphat barbár egzotikumunkból, mikor rádudál egy mögé tolakodott ormótlan BMW kigyúrt bicepszű sofőrje, hogy szertekürtölje: merre ácsorgott kedves szülőanyja. Pedig az ilyen vendég- tágabban emberszerető hazánkfia még a jobbak közül való, hiszen az útonállóból vállalkozóvá mobilizálódott analfabéta legalább nem titkolja féktelen bírvágyát: kapja meg, ami neki jár, vagyis minden az övé legyen! Kártékonyabb nála a megkülönböztető jelzéssel száguldozó túlkoros nagyfiú, ki politikusi játékai során egyetlen félszavával ezreket kerget nyomorúságba. Kíváncsi turistánk hiába fürkészi a fent és a lent végletei között, hol bujkál a mintaadó értelmiségi, e folyvást rettegő és koronként nekibőszülő nép példaképe. Keresse bár a hivatásánál fogva erkölcsileg legérzékenyebbek körében, váltig meregetheti szemét, sehol sem találja. Ha tudósokat, filozófusokat, művészeket faggat, gyönyörűséges szólamokat hall, ám elég szemrevételeznie tetteiket ahhoz, hogy elborzadjon a nemes szó és a nemtelen cselekedet meghasonlásától.

            Jelét sem látja a tartásnak, ami pedig e képességeire és tudására oly’ büszke réteg társadalmi szerepének betöltéséhez nélkülözhetetlen. A huszadik század legnagyobb költői oeuvre-éből alighanem egyetlen versbe foglalt tapasztalat, a „nem muszáj/ hősnek lenni, ha nem lehet” ragadt meg. Akármilyen világnézet jegyében szóljunk is, kivétel nélkül sült materialistaként viselkedünk, mikor készen állunk egy tál lencséért áruba bocsátani elsőszülöttségi jogunkat. A sikerszomjnál ezerszer jobban égeti torkunkat a prózaian száraz remény: esetleg szert tehetünk valamiféle megélhetésre, a jó vagy jobb írásnál ugyanis ezerszer fontosabb hitvány tengődésünk vég nélküli folytatása. Aki nem szegődhet egy mitugrász politikus négerévé, pártjának reklámarcává még válhat! Egy vastagabb karéj kenyérért bármilyen sértést lenyelünk, tűrjük a megalázást, személyünk nyílt semmibevételét. És ha már lábtörlőnek sem használnak, összebúvunk a többi számkivetettel, velük bandázunk, hátha többre mennénk együtt! Azoktól tanulunk, kiket példánkkal is nevelhetnénk, a munka nélkül csavargó peremvárosi kilátástalanoktól. Ahogy ők, odacsapódunk mi is valamelyik összetartó kis csoporthoz, és más nyomorultra fenekedünk. Egyetlen pillantást sem szánunk a vetélytárs bandához tartozók munkájára, úgysincs abban köszönet! Mennybe menesztjük viszont brancsbéli társunkat - alkotásának méltatása helyett. Egy háládatlan műtől miért is remélnénk viszonzást? Olykor még arra sem érdemesítjük, hogy kézbe vegyük, amit mértéktelenül földicsérünk.

            Amelyikünk szerencsésen kiszorít egy ülepnyi helyet valamelyik parázs-halom tövében, megveti a távolabb fagyoskodót, noha keserveiben maga is osztozik. Elégszer tapasztalta, hogy igyekvését magától értetődőnek tekintik: aki passziójának él, ne várjon jutalmat, hanem maga fizessen érte! Erőfeszítéseinket legkevésbé sem honorálják, inkább elvennének tőlünk. Adóhivatalnokok szimatolnak körül, pénzügyérek törik fejüket, miként nyúzhatnának le még egy bőrt rólunk. Fizetőképes kereslet nélkül maradt, állami támogatásért hasztalan kuncsorgó műkereskedők, kiadók, múzeumok és antikváriumok serénykednek kifosztásunkon. Legalul helyezkedünk el az emberséges lét helyett a természet rendjére emlékeztető táplálékláncban, és nehogy elbízzuk magunkat, újra meg újra figyelmeztetnek: hol a posztunk, mi a szerepünk. Egy képzőművésznek maholnap anyagra sem telik, és mind több irodalmárt fosztanak meg utolsó járandóságától, munkájának tiszteletpéldányától is.

            Európa földrajzi közepén át- és beláthatatlan sötét erdőben borzong a civilizált idegen, és csak találgathatja, miféle vadak ólálkodnak körötte. Mintha az ősidők árnyai elevenednének meg az egykori limesek táján! Egzotikus, barbár törzsek sanyargatják egymást, önkéntes gladiátorok, nyomorult vandál rabszolgák ontják szomszédjuk belét minden bűzös utcasarki kocsma-amfiteátrumban.