Tollforgató

Ernst Freud, Lucie Freud és Ilse Grubrich-Simitish szerkesztésében K. R. Eissler életrajz-vázlatával

ford.: Gálvölgyi Judit

(Glória Kiadó 1999)

            Egy képeskönyv külön műfajba tartozik, élvezete és bírálata másféle érzékenységet és fölkészültséget igényel, mint amivel rendelkezem, e kötet azonban kivétel. A tudós környezetéhez tartozó szerkesztői ugyanis csodát műveltek az illusztrált életrajz bizarr ötletének kivitelezésekor. Egymással feleselgető képek és szövegek segítségével részletekbe menően tájékoztatnak - nem annyira Freud életútjáról, mint inkább a pszichoanalízis létrejöttéről, illetve a diszciplína lassú formálódásáról, amire erőteljesen hatott teremtőjének személyes sorsa és gondolkodása. Azoknak is, akik nem olvasták Ernest Jones hétszáz oldalas monográfiáját, elegendő alapul szolgál Eissler bevezető gyanánt közzétett életrajzi vázlata, melynek segítségével könnyen eligazodhatnak e tapasztalatokban és felismerésekben gazdag élet eseményei között. Az évtizedek során világszemléletté táguló és történelmünk majd minden fordulatára magyarázatot kínáló teória átfogó ismertetését, vagy jellegzetes vonásainak lajstromozását persze hiába keresnénk a fotókhoz, kópiákhoz, rajzokhoz és műalkotásokhoz csatolt idézetek, emlékezések, levelek kurta bekezdéseiben, efféle nagyralátástól eleve tartózkodtak a könyv összeállítói. Beérték egy kevés ízelítővel is az alkotó és alkotás bonyolult kapcsolatából, ennek ellenére minduntalan figyelemre méltó megjegyzésekbe ütközhetünk.

            Freud mintha korán gyanítaná az idealizálás egyetemes szükségletét, eleve szkeptikusan szól az életrajzírókról, akik „elmossák /modelljük/ arculatának egyéni vonásait, elsimítják a nyomokat, melyeket a belső és külső ellenállással vívott életküzdelme hátrahagyott, nem tűrik meg nála az emberi gyöngeség és tökéletlenség semmilyen maradványát, és így aztán valóban egy hűvös és idegen eszményképet nyújtanak nekünk az ember helyett, akit a távolból is rokonnak érezhetnénk.” (10. l.) Saját sikerében sem hisz, és gyanakvással, távolságtartóan fogadja megkésett jeleit. Kollégáinak idegenkedésére is racionálisnak látszó magyarázatot keres, mivel elfogadhatatlannak tartja lesújtó tompaságukat, és inkább hivatkozik az antiszemitizmus gerjesztette gyűlöletre, mint a kiült, súlyos butaságra, amivel képtelen mihez kezdeni. Csodálkozás, amivel megnyilvánulásait még idős korában is fogadja, jellemző rá. A szellemi sötéttel szemben jobban hozzánk tartozónak ítéli a gonoszságot, és egy minden ízében hanyatló kultúrában kézenfekvő az ilyen késő-aufklérista vélekedés! Aktuális szerepeit követve személyisége nem hasad meg, leendő vejének például így ír a neves professzor 1912-ben: „Az én kis Sophie-m /…/ két napja jött meg vidáman, ragyogva, elszántan, és közölte velünk a meglepő hírt, hogy az ön menyasszonya. Megértettük, hogy ez a tény úgyszólván fölöslegessé tesz minket, és nem maradt számunkra más, mint hogy formálisan is áldásunkat adjuk kettejükre. Minthogy mindig is azt kívántuk, hogy leányaink a szívüket követve, szabadon válasszanak férjet, ahogyan legidősebb lányunk is tette, minden okunk megvan, hogy ezzel az eseménnyel elégedettek legyünk.” (190. l.)

            A bemutatott képanyag pazar, nyomdai reprodukálása is megfelelő. Szinte alig akad olyan személy, esemény vagy környezet, amit ne tárna elénk fotográfia vagy egyéb dokumentum. Tömegük nemcsak az emberekről, valamint korukról tanúskodik, hanem magyarázza, értelmezi is világunkat és gondolkodásunkat. Freud portréi különösen érdekesek, ő maga jegyzi meg, hogy ódzkodik a fényképezéstől. Vonakodását szimplán hiúsággal magyarázza, jóllehet bizonyára valamiféle komplexus rejlik a hátterében. Arcmásai beszédesek, időskori képeiről süt a fájdalom, az elgyötörtség. Az ambivalencia még otthoni miliőjén is érződik: noha a professzor mindent elkövet szellemi világképünk megújításáért, lakása a XIX. századi polgárság eszményei melletti elkötelezettségről árulkodik. Freud egyik passziója az antik régiségek gyűjtése, amitől szobái múzeumi jelleget kapnak. Úgy tűnik, mintha elismert, régi értékekből akarna gátat emelni az általa is siettetett idő rombolása ellen.

            A kötet szerkezete jól követhető, pontos eligazítás nyújt az életpálya egyes állomásairól, és a legfontosabb külső tényezőkről. Bírálat e könyvet leginkább a sajtóhibák tömege miatt érheti, fölfoghatatlan, hogy miként hagyhattak ennyi elírást egy reprezentatív kiadványban.