Tollforgató

(Magvető 2003)

            Annyit szajkózzák mainapság a tudásalapú társadalmat, hogy fölmerül a kérdés: vajon azon alapul-e minden, így a művészet is? A kétkedés hangjai furán hangozhatnak olyan irodalomról szólva, amelyiknek fontos jellemzője a gondolatiság hiánya, vagy engedékenyebben fogalmazva, az elmélkedés visszafogottsága. Mi tagadás, a magyar literátorok ritkán jeleskednek az elvonatkoztatás képességével. Többnyire félig sem értett eszmékre hivatkoznak és ezernyi fondorlattal kerülik a szigorú logikát. Annál nagyobb a szívük! Érzelmekben tobzódnak, a ráción megtakarított erőfeszítéseiket pedig a fölidézésre pazarolják. Míves és érzéki darabjaikon nevelődött közönségünk gyanakvással is fogadja a szellemi indíttatású műveket, óvakodik tőlük, mivel szokatlannak találja az ilyen „magyar lélektől idegen” koherenciát.

            A legrangosabb irodalmi díj odaítéléséig Kertész Imre alkotásai sem keltettek különösebb figyelmet, önünneplésük mámorából olvasóit is egykettőre fölriasztotta a szerző következetes, életvitelének alakításában megnyilatkozó és a legkevésbé sem titkolt szemlélete. Kötelességszerűn „letudott” elismerését követően ma éppoly kevéssé érdeklődnek művei iránt, mint korábban. Vonakodásuk konkrét szöveghelyekkel bőségesen indokolható, közállapotunkról értekezve ugyanis Kertész nem tesz lakatot a szájára: szűk világunkat jegesen szürkének, a benne kóválygó „történetnélküli embereket” kétségbeejtően jövőtlennek találja. Nézete szerint mindnyájan a becsapottság kínjait szenvedjük, és krónikusan hiányzik belőlünk a mersz, hogy képtelen helyzetünkkel szembenézzünk. Kedvező véleményt a mesterségénél fogva közelebb állókról sem mond, sőt, az úgynevezett irodalmi élet szereplőit – köztük e könyv némelyik hősét – az átlagosnál rosszabbnak ítéli. Amerre fordul, állítja, zülléssel és mocsokkal találkozik, és ritkán akad olyan valakire, aki egyetemes életfélelmének, krónikus gyávaságának legyűrésére törekedne.

            Lehangoló tapasztalatai okát firtatva mindannyiszor Auschwitz botrányához jut, elemezése bármennyire helytállónak tűnjék is a mesterséges pokol emlékétől szenvedőnek, mégsem több egy, az élet alapvető problémáira adott frappáns irodalmi válasznál. Történelmünk nem a haláltáborokkal kezdődik és nem is azokkal zárul. A tömeggyilkosság, a népirtás korábban sem volt ismeretlen fogalom, és aligha bukik feledésbe egyhamar. Hatása ugyan tovagyűrűzik a lélekben, köznapi árulásainkra, emberségünk feladására, szabadságvágyunk megtagadására, demokratikus késztetéseink elnyomására mégsem szolgál kielégítő indoklással. Minden sivársága ellenére életünk gazdagabban motivált, mint hogy egyetlen brutális gonosztettől végletesen eltorzulhatna, megcsonkulhatna, illetve folytathatatlanná válna. Effélére utal regénybeli nőalakjának, Juditnak kitörési kísérlete, ami meglepően sikeres, és csak egy önmagából kifordított eposzi kellék, a deus ex machina fölidézése hiúsíthatja meg.

            Gyanítom, hogy hősének sorsán a regény kompozíciós szükséglete miatt fordít ekkorát. Kertész túlzottan ragaszkodik gondolati rendszerének végletes zártságához, és tart a nyitás legcsekélyebb jelétől, az ellenpontozás eshetőségétől is. Tézisregényt ír, melynek alapeszméje munkáinak ismerői számára a legkevésbé sem meglepő: történetnélküli emberek vagyunk, akiknek nincs, mert nem lehet sorsuk. Kurázsi híján mindössze elszenvedjük, amit ránk mérnek a köznapok, a sok kudarcot, az egyetemes csalódást. Bármilyen stratégiát kövessünk, próbálkozásunk elkerülhetetlenül kudarcba torkollik. A narrátor sehogy sem bukkanhat a hőn áhított és mindenre választ adó kéziratra, mestere pedig, a nagy B. előbb morfinista álmaiba dezertál az elviselhetetlen valóság elől, majd öngyilkosságba menekül. A fontosabb szereplők között egy sem akad, aki épségében vészelné át a megpróbáltatásokat, és még azon hittel sem vigasztalódhatnak, amivel Bulgakov hősei, hogy a kézirat nem ég el.

            Valóságunk képe felettébb komor, ami nem kifogásolható, elvégre kinek-kinek szuverén joga a maga módján látni és bemutatni az életet, tapasztalataink pedig rendre igazolják Kertész borúlátását. Fenntartásaim máshonnét erednek: vértelennek érzem a regényt. Mintha szerzője nem is szépírásnak szánta volna, hanem filippikának! Értekező próza gyanánt elfogadható olvasmány lehet, belletrisztikának azonban testtelen. Vajmi kevés jelét adja az elevenségnek, hiányoznak belőle a szagok és fények, hősei szinte hírből sem ismerik a harmonizáló érzelmeket, a felettük elhatalmasodó emócióik nem éppen kölcsönösek, inkább a tébolyult szenvedélyre emlékeztetnek, mintsem az egymáshoz fűződő szándék- és akarattalan kapcsolatra. A kanonizált irodalmi hagyománnyal szembeszegülve Kertész is átlendül a ló túlsó oldalára. Véleménye szerint „az életünket összetartó láthatatlan pókfonál, a logosz”, ezért nála „a végső sűrítmény, az értelem” dominál (120. l.). A rögeszmésen kizárólagosságra törő ráció azonban éppoly kevéssé üdvözít, mint az ésszerűség elvetése. Noha folyvást bólogatok találó észrevételei és míves fogalmazásai olvastán, ábrázoló művészet gyanánt ennyit keveslek.

            Jellegzetes a regény narrátorának panasza az íróságra: „annyira kilúgozta belőlem az életet, hogy annak természetes logikája már meg sem érinti a gondolkodásmódomat.” (87. l.), vagyis a dolgok természetes logikáját hiányolja a dolgok teljessége helyett, noha tudja (de csak tudja), hogy „az ember igazi kifejezési eszköze /…/ az élete.” (131. l.) Hivatásának dacos védelme azonban megindító: „én hiszek az írásban. Semmi másban, egyedül az írásban. Az ember úgy él, mint a féreg, de úgy ír, akár az istenek. Valamikor tudták ezt a titkot, mára elfelejtették: a világ széthulló cserepekből áll, összefüggéstelen, sötét káosz, amit egyedül az írás tart fenn.” (119-120. l.)