Tollforgató

            Rémít a szeretet elvesztése. Túl gyakran élted meg, semhogy vigasztaló kétségeket táplálj iránta.

*

            A kommunizmus rövid történetét vázolja a francia televízió kisfilmje. Illusztrációi az életedet idézik: ellenkezésedet és reményeidet. ’56, ’68, Walesa Gdanskja, éneklő tömeg a prágai Vencel téren, a berlini fal bontása. Ennyi voltál. Mit keresnél e ragadozó jelenben?

*

            Mikor tenni kellett volna érte, ezernyi dolga akadt. Amint késő a cselekvéshez, egy „jobb neki így!” vigasztalja. Hol az ellenpróba?

(Helikon 2008)

            Noha a karcsú kötet szerzőpárosa leginkább a BBC archívumában föllelhető iratanyagra támaszkodik, máshonnét is bőven merít. Pontatlan tehát a művük alcímben jelzett meghatározás, miként azt előadásuk hangvétele és műfaji elegye tanúsítja. A tudományos népszerűsítés könnyedségével mondják el a magyar történelem baljós esztendeinek krónikáját, nemigen tudván dönteni a szakszerűség és az olvasmányos fogalmazás követendő arányáról. Munkájuk kétségtelen hozadéka néhány kevésbé ismert forrás bemutatása, mindenekelőtt Brünauer Sándor kéziratos munkásmozgalom-történetéjé, továbbá Szélig Imre, Böhm Vilmos és Jehuda Lahav írásaié, illetve azon hosszabb interjúké, melyeket a BBC stúdiójában készítettek a korszak neves képviselőivel. Külön érdeme kötetüknek, hogy az eseményekre reagáló nyugati közvélemény megosztottságán túl nem hallgat a rádiósok meghasonlottságról sem, akik olykor saját politikai elképzeléseik vagy reményeik szerint, etikailag nem mindig méltányolható módon befolyásolták a politikai kommentárok témáját és hangvételét. 

            A kötethez tizenöt oldalas életrajzi melléklet csatlakozik, ami sajnálatosan kevés egy ekkora – és szereplőkben ennyire gazdag – témánál. Tájékozatlan olvasójuk ezért gyakran hoppon marad, mikor a történelem kevésbé ismert alakjai után lapoz.

            Mindenki külön tanulja a demonstráció etikáját és szervezését, mivel e praxis, illetve gyakorlat kevéssé átörökíthető. A fiatalok éppúgy ügyetlenkednek, mint generációd tagjai harminc esztendeje, pedig bőven lett volna alkalmuk teendőik átgondolására, gyakorlására. Még egy tűntetők kézikönyve sem használna.

*

            Mi a zsenialitás? Ifjan tudni és gyakorolni, amit mások idős korukban is csak sejdítenek.

*

            Bár kétkedsz a hasznában, mégis írsz. Nem tehetsz egyebet, ez a dolgod.

ford.: Tandori Dezső szerk.: Zsikai Erika, Simkó György

(Eri Kiadó 2006)

            William Morris nem csak és talán nem elsősorban írásművek szerzőjeként vált híressé világszerte, inkább kézművesként, grafikusként és kiadóként. Megálmodott hajdani mintákat követ összművészeti produktumaival, melyeket bámulatos sokoldalúsága és stílusteremtő ereje tesz kivételessé. Noha a magyar Eri Kiadó vezetőinek jó szándéka és erőfeszítése dicséretes, a Kelmscott Press vagyont érő munkájából legföljebb ízelítővel szolgál, és kevés jelét mutatja ama ritka gondosságnak, mellyel az eredeti készült. Csakugyan bizarr látvány a könyvművészeti remek helyébe lépő tizenkettő egy tucat nyomdaipari termék!  A Világ-túlja Erdő inkább műszaki kiadványra emlékeztet, semmint esztétikai kuriózumra. Külleme Vaszary János festményének reprodukciója ellenére szegényes. Még egy papírborítóra sem telt, nem szólva a szennylapról, a megfelelően elhelyezett kolofonról és impresszumról. Az elöljáróban bemutatott néhány reprint-kép tanúsága szerint mindenben különbözik forrásától: más a formátuma, tördelése. Textúra helyett modern betűtípussal szedték, orientális keretdísze, oldalszámozása eltérő, iniciáléit félkövérrel szedett kezdőbetűkkel pótolták, a régiesség látszatát pedig egy enigmatikus jel teremtené meg, bár az akcidens „és” használata következetlen. 

            Oly’ kevés örömem telik e látványban, hogy a fordításra is gyanakodva pislogok, és korántsem oktalanul. Tandori Dezső érzékelhetően kerüli az archaizáló nyelvhasználatot, amire e trisztáni ősmonda szerzője törekedhetett, a felötlő nyelvi tréfáknak azonban kevésbé tud ellenállni. Néha egy-egy rímes szókapcsolatot lop a prózai szövegbe: „tiliók – ha nem is milliók” (50. l.), „arannyal erezve, keretezve” (66. l.), máskor képtelen túlzásba esik: „megirgalmazott rajta” (47. l.), vagy úgy fogalmaz, mintha az időviszonyok kifejezésénél bizonytalankodna még a nyelvhasználat: „jobb lett volna nem találkoznia” – mondja a jövőről szólva (49. l.). Mindez talán az eredeti alkotás kimódoltsága miatt ennyire föltűnő, sodró lendület híján ugyanis e sajátságos ménage à trois-tól minduntalan elkalandozik a figyelem, és mellékes részletek fürkészésébe vész. 

            Kéthetente tör rád a boldogtalanság. Életedet kilátástalannak tartod, és nincs kedved pozitív gondolkodás örvén hazugságba bonyolódni. A tények ellen nem használ semmilyen patikaszer. 

*

            A véleményedet kérik, és ha engedsz óhajuknak, megsértődnek szavadon. Részrehajlással vagy értetlenséggel vádolnak. Vajon miért nem mondják ki, hazugságot kívánnak tőled? Kudarcukon bosszankodva persze rajtad vernék el a port, te meg alig győzöl mentegetődzni hajthatatlanságod miatt.

*

            Amikor utoljára nyílt meg lábad előtt a föld, hosszan mérlegelted: miféle téveszme rabságába estél, és maradt-e valamilyen esélyed, de csak porhüvelyed sorsa felől dönthettél. Mit kezdenél egy üres kapszlival? Vén fejjel sem szólhatsz másként.

csak hevernék a parton

akár egy kavics

nap sütne és

hullám mosna

fátyolozna homok

észre sem venném

mikor szél görgette

hullám mosna

iszapos ágat

hajóról kivetett

szemetes zsákot

 A Pendragon legenda

(Magvető 1977)

            A jó könyv minden újabb olvasásnál meglep, ezúttal bölcsességével. Szerzője észrevétlenül fűzi kalandregényébe fontos közlendőit: nem csupán tudományos ismereteket, művelődéstörténeti kuriózumokat, hanem finom egyéni megfigyeléseket, tapasztalatokat is. Kedélyesen ízlelgetem megállapításait, ezektől hitelesebb a derűlátása, elvégre mégsem lehet annyira ocsmány e világ, ahol ilyen elmék működnek!

Szerb Antal: Utas és holdvilág

 (Magvető 1974)

            Más érzelmi tömbből faragta Szerb Antal, mint A Pendragon legendát, bár itt is az élet értelméről faggatódzik. Egy halálraítélt utolsó regényének záró sorában ekként summázza, hogy miben kapaszkodik: „és ha az ember él, akkor még mindig történhet valami”. Csekély vigasz, noha az egyetlen, amit jó szívvel mondhat. Hisz abban, hogy „utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek a sorsjelző csillagok” (203.l.). Bizalmát – minden poétikussága dacára – kevéssé osztom. Hőse, Mihály életben marad ugyan, de elveszti mindenét: ifjúkorát, barátait, szép és hozzá méltó feleségét, majd önérzetét és a valahai visszatalálás, a megifjulás és újjáéledés reményét is. Szerb címválasztása aligha véletlen, ironikusan sorolja a romantika kellékeit, a vándort, a holdfényt, mivel érzelemtelen tények közt őrlődik. Mindössze az elméleti eshetőség őrzése végett tengeti életét.

            Büszkék lehetünk a nyolcvan esztendeje elhunyt kultúrpolitikusra, hazánkban senki sem fordított többet a műveltség terjesztésére. Irányítása alatt az oktatás és a művészetek támogatásának előirányzata meghaladta a honvédelemét! Klebelsberg Kunó óta persze nagyot változott a világ: a kultúrfölény hite ugyan fennmaradt, a ráköltött milliók azonban erősen megcsappantak. Az ünnepi emlékezés szónoka nem is mulasztotta el, hogy utaljon az előző hatalom szűkkeblűségére, még az önkormányzatoknál e célra rendelt összegen is kurtított! Jelen viszonyok közepette persze nélkülözhetetlenek a további megszorítások, bár az ilyen apróságok mit se tesznek -

             Tudjuk, hogy csupán kiművelt emberfőkkel és élethosszig tartó tanulás árán léphetünk a jövőbe, időnap előtt azonban botor módon ne temessük a magyar kultúrát! Él az, továbbra is eleven, sőt, eléggé változatos. Jellegzetes irodalmiasságát sem tagadja meg, miként a nagy élelmiszer forgalmazó cég katalógusa mutatja, hol barack, mézes barack, mézes bodza, mézes málna és mézes meggy ízekben kínálnak szeszesitalt a vegyipari termékek kedvelőinek. Nem, efelől igazán nem panaszkodhatunk! De tegyük hozzá, hogy nemcsak változatos, hanem mély értelme is van: Esti Kornélnak keresztelték. Úgy ám. Hát sose iszunk már?...

            Mindannyiszor meglep ismerősöd lankadatlan érdeklődése az egyik közös besúgótok iránt. Kétszer bukhattak le miatta – studíroz. Ha támogatóra lel benne, rég elfeledte volna. Negyedszázad múltán ideje túljutni már e botrányon!

*

            Jóllehet a háborús szóhasználattól viszolyogsz, két dolog mégis álmodozásra bír: a halál közelsége és a hiányzó élelem beszerzése. Effélékről fantáziáltak őseid is a bombázások, meg az éhínség idején.

*

            Amint halovány érdeklődést tapasztalsz, megszállottan dolgozol. Akármennyire mulatságos, igyekezeted talán megbocsátható, hiszen nem tehetsz róla. Szereted a munkád.

– memoár, novellák, portrék –

(Noran 2003)

            Címválasztásai árulkodóak: Tüzes cipőben – írja egyik visszaemlékezése fölé, itt meg Burokban születtem, vagyis szeret a dolgokhoz férkőzni. Nagy ambíciók fűtik, mérsékelt képességekkel társultan. Műve ettől lehetne jó, mégsem emelkedik a pletykairodalom fölé. Színésznős tempóval sztárolná magát, másra azonban - férje kivételével - nincs tekintettel. Tőle lesné el a fogásokat, gépies átvételüket az ihletetlen használat tanúsítja. Fölvázol egy szituációt, és nem tudja, mitévő legyen vele. Legföljebb a légkört érzékelteti, többre azonban nem futja erejéből. Kevéssé rokonszenves jelenség, alighanem kitértem volna előle, ha ismerem. 

            Ismerősöd bizarr meglepetéssel szolgál az utcasarkon. Nem juthatott dossziéihoz, mivel a III/III-asok helyett a III/II-eseknél tartották nyílván, az ottani iratok kezelésére pedig nem terjedt ki pártjának hatásköre. Most váltig törheti a fejét: mitől lett belőle kém?

*

            Mintha azon töprengene valaki, milyen íze lehet a plazmának, azon is értelmetlen studírozni, mi az élet értelme. A szóvá tett minősége nem jellemzője a létnek.

*

            Élethosszig tart a diákságod. Okát nem ismered, és anélkül pusztulsz el, hogy tudnád, minek buzgólkodsz, ha munkádra semmi szükség.

magyar film (2006)

            Láttam már eleven embert saját szobrává dermedni, de szobrot megelevenedni Mozart kővendégén kívül még nem. Milyen is az, amikor egy emlékmű megmoccan? Leginkább mű. Élettelen, bronza kong, nincs egy gesztusa, ami ne volna maché, a halál kínjában fogant zombikra emlékeztet. Mindez nem az ő hibája, ahogy a Gólemé sem csúfsága, magasztos hősiességgel ugyanis környezete telíti. A tragédiák szelével táplálja. Biblikus neve, Ádám csupán fedőnév, valójában Pátosznak hívják, és miként egy férfimeséhez illik, szép nők rajongása veszi körül. Asszonyhűség övezi, és ha egyebet nem is kap az élettől, legalább a nagynak tartott díszhalált kiérdemli. Nem sárgul és nem bűzlik. Hírből sem ismeri a kétségbeesést.

            Miért diadalmaskodik nálunk a kontraszelekció? Másutt is előfordul, de sohasem ilyen egyöntetűséggel. Bíztató esetek mindenütt szép számmal akadnak, itt meg legföljebb csodaszerűen, kivételként.

*

            Émelygés fog el a diákján élősködő hajdani tanár láttán. Talán a létfenntartásért küzd, mikor tisztessége helyett a jelen követelményeire ügyel?

*

            A Centrális Galéria Halott könyvtár címen rendezett kiállítása szorongató kérdésekkel riogat. Vajon ki várt bármilyen csáberőt az ötvenes évek irodalmi termésétől? Hol rejteznek most e korszak emblematikus kiadványai, mint amilyen a Magyar Írók Rákosi Mátyásról? Milyen sűrűn forgathatták a következő évek jellegzetes műveit, Szüdi György verseit, vagy Király István és Tolnai Gábor tanulmányait? Ugyanakkor sok könyv szomorkodik e porban, aminek nem volna helye itt. Jóllehet az Egyetemi Könyvtár speciális érdeklődésű közönséggel büszkélkedhet, ki mondaná meg, hogy miért nem vette kézbe senki az egyik legszebb magyar önéletrajzot, Széchenyi Zsigmond két kötetes munkáját? Egyetlen történész, irodalmár sem akadt, akit érdekelne Fodor András napló-sorozata? Nem ismerik Montherlant? Idegenkednek Herman Ottó zamatos nyelvétől? Mellőzik a kortárs poéták gyűjteményes köteteit? Latinovits Zoltán mindenünnen ellopott írásai egyedül itt pihenhetnek békén? A kultúrpolitikai fifika, a kiadói félreértés, az olvasói műveletlenség és lomhaság fullasztó elegye fojtogatja a betérőt.

ford.: Gyárfás Vera, szakmailag ellenőrizte: Pach János

(Vince és Park Kiadó 1999)

            A lehetetlenséggel határos feladatra vállalkozott Bruce Schechter a matematika vándorló profétájának nyilvános életrajzával. Egyszerűbben boldogult volna, ha a tudományos pályakép fölvázolására korlátozza tevékenységét, a bennfentesek úgyis ismerik szókratészi módszerrel operáló társuk erényeit, és tisztában vannak teljesítményével. Tudják, milyen kvalitásról árulkodik bizonyításainak eleganciája, és nem kell magyarázni előttük: mi a „Könyvbeliség”, illetve minő párviadal zajlik NF és Erdős között. Ahhoz viszont, hogy a nagyközönség is gyanítsa, kit tisztelhet e szubtilis tudomány fanatikusában, érdemeinek, illetve életrajzi tényeinek fölsorolásánál többre volt szükség, így e „halmazokhoz” rendelhette a matematikai kérdések megoldásait, mert ha nem teszi, hasonló csapdába esik, mint a nagy zeneszerzők életrajzírói, akik képzetlen és botfülű olvasóik előtt mindössze becsületszavukkal garantálhatják az ábrázolt személy kvalitásait.

            Akármennyire hősies vállalkozás is a másodfokú egyenletek megoldó-képletéig keservesen elevickélő olvasók szemének rányitása a gráfelméleti sejtések bizonyításainak szépségére, a tudománynépszerűsítés mégoly nemes célja sem feledteti, hogy a racionálisan összeférő - akár egymásból következő, ám más és más logika szerint csoportosuló - témák korántsem mindig rendezhetők egyetlen írásművé. És nemcsak határfelületeik érintkezésénél okozhatnak megoldhatatlan írói problémát, a készülő mű egységesülését is gátolhatják, koherens erőit gyöngíthetik. Mielőtt súlyos verejték csöppek gyöngyöznének homlokomon, a  bonyolult eszmefuttatások követése váratlanul anekdotázásba fordul, vagy a hazai olvasó szemében felszínesnek tűnő politika-történeti ismertetésbe fúl, a különféle gondolkodási síkok gyors váltogatása pedig hamar kimerít. Amint fogynak a könyv oldalai, egyre bosszantóbbak e szerkesztésmód következményei, a motívum-ismétlődések. Mintha az elibénk tárt újságok csupán a korábbi tételek megerősítését szolgálnák a mintázott személyiség fejlődésrajza helyett. Tagadhatatlanul ludas ebben a modell is, kinek sajátos vonása a pragmatista életvitel konok elutasítása, és a matematika „tiszta” világába dezertálás a gyakorlati kérdések elől.

            Schechter szerint Erdős csupán biológiailag öregszik, az évek során szervei megkopnak, egészsége rongálódik, szemlélete azonban jottányit sem változik. Akármennyire igaz légyen „szent” kivonulása a napi dolgok közül, élek a gyanúperrel, hogy őt sem hagyta érintetlenül az idő, legföljebb megtanulta rejtegetni folytonos utazgatási során szerzett tapasztalatainak summáját, e könyv szerzője tehát a legkevésbé sem győz meg portréjának hiteléről.

            Annál érdekesebb és tanulságosabb mindaz, ami Erdős matematikai felfedezéseiből következik, vagy azokkal rokonítható, így Stuart Kauffmann teóriája az élet keletkezésének szükségszerűségéről: „a véletlen gráfok evolúciójának matematikája azt mutatja, hogy az autokatalizátoros rendszerek látszólag valószínűtlen megjelenése valójában elkerülhetetlen. Ha elég sokféle molekula van jelen, »életre kel egy önreprodukáló kémiai rendszer«.” (138. l.)

            Sajnálatos, hogy a kötetben nemcsak elütések találhatók szép számban, hanem még egy szakmai hiba is akad (lásd. a prímszámokról írottakat - 24. l.)

            La Paz egy útifilmen: megvalósult antiutópia. Fennsík szakadékokkal, házrengeteg. A tehetősek lakhelye vakolt, a zömé csupasz. Legnagyobb zöldterület a stadion gyepe. Milliós nagyváros, ahol nincs tömegközlekedés, kiépített úthálózat, a központ helyéről csupán a kurta aszfaltos járda tanúskodik. A külterületen már sziklákon járnak, lépcső helyett görgetegeken kapaszkodnak föl. Sokhelyütt víz és áram sincs, a higiénia, a fűtés megoldatlan, a közbiztonság ismeretlen, a magashegyi kimerültségen kólalevél rágcsálásával segítenek. Mindez vajon hogyan fest a valóságban?

*

            Váratlan fordulat örvendeztet meg: ripsz-ropsz gazdára talál az évek óta csak a helyet foglaló régi varrógép és a használaton kívüli teleszkóp. Cserébe egy zsák dióval örvendeztetnek meg és elakadt ingaórádat is mozgásba lendítik. Mielőtt azonban elragadna a hév, becses időmérő eszközöd megint leáll. Lám, a világ mégsem siklott félre pályájáról.   

*

            Kövér László házelnök szerint gumicsont az ügynöktörvény, értelmiségi játék. Vajon mire alapozza föltevését?

            Filozófus, esszéista, kritikus, műfordító gyanánt emlegették, legtöbbet azonban személyes példájával adott mindnyájunknak. Életének első fele ráment az állítólag nem is létező diktatúra elleni küzdelemre, második felét pedig az állítólag már szuperáló demokrácia emésztette föl. Az utolsó tisztességes emberek egyike volt. 

            Szorongás fogadja a kormányzat meg-megújuló sarcolási ötleteit akkor is, ha gyanítjuk, jobbára csak egy kommunikációs sémát követnek. A legvadabb elképzelésekkel bombáznak szüntelenül, hogy azután megnyugtatóan vállon veregessenek: szó sincs ekkora rablásról, a kilátásba helyezett adóknak és járulékoknak alig felét-negyedét hajtjuk be! Mégsem söpörjük le a padlást, megelégszünk a lakások kifosztásával is.

            Mialatt a politikusok tovább vívják látványos csetepatéikat, vagyis egymást vádolva nyomorúságos helyzetünkért, folytatják a pillanatnyi és a tegnapi elvonások szembeállítását, a kormányzati einstandolás szenvedői közül mind többen rágódnak azon: mi szükség a fosztogató államra, vagy - kissé szofisztikáltabban - a kényszerűen befizetett jövedelemrészükért cserébe mit kapnak? Az államelméletben és a közgazdaságban jártasak ilyenkor rutinosan sorolják már a javakat és szolgáltatásokat, melyek nélkül mai életformánk elképzelhetetlen. Mint lehetnénk meg egészségügyi ellátás, differenciált oktatás, szervezett közlekedés, biztonsági erők, vagy éppen tömegkommunikáció nélkül, hogy a legnagyobb munkaadó esetleges kiesése okozta sokkot már ne is említsék? Pedig a fölsoroltak csupán instrumentumok, és összehasonlíthatatlanul fontosabb náluk az elütő célok egymáshoz rendezése, illetve az egyéni törekvések összehangolása.

            Nehezen lelünk hatásos ellenérvre, bár effélére talán nincs is szükség, mivel a köz szükséglete éppoly kevéssé indokolja az irányítás évtizedek óta tartó gyöngéségét, mint a tőlünk elvett javakért cserébe nyújtott állami szolgáltatások feltűnő értékaránytalanságát. Józanabb korok normális demokráciáiban többnyire létezik valamiféle hallgatólagos megegyezés arról, hogy a személyes- és csoportérdekek mellett illő figyelembe venni az általában közjónak tekintett ideákat. Kialakulnak és rögzülnek bizonyos eljárási szabályok, amiknek megszegésétől lehetőségük szerint óvakodnak is a hatalomra kerültek. Nálunk a diktatúrát követő két évtized sajnos nem volt elég ahhoz, hogy ilyen konszenzusok szülessenek, és a kezdeti óvatoskodást, a vezető rétegek viszonylagos önmérsékletét kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra gátlástalanabb önérvényesítésük követte. Eleinte kínosan ragaszkodtak a látszat fenntartásához, az évek során azonban fölmorzsolták a demokratikus állam szervezeti kontrollját, így többé semmi akadálya megrövidítésünknek. Szemérmetlenül hazudhatnak képünkbe, és teljes szabadsággal lophatnak, csalhatnak anélkül, hogy erről valaha is számot kellene adniuk.

            E gyorsan rögzült kártékony szokások ellenében nemigen támaszkodhatunk jogszerű eszközökre. Mindössze néhány lehetőség adódik, és az egyik talán némi sikerrel kecsegtet. A végrehajtó hatalom szereti a büdzsét saját pénztárcájának tekinteni, rekeszeiben tetszése szerint cserélgetné az összegeket. Ha a címzett adóinkat, ilyen-olyan járulékainkat fölpántlikázhatnánk, vagyis a tőlünk bezsebelt pénzeket nem költhetnék másra, csupán a kivetésük során megnevezett kiadásokra, jócskán szűkülne politikusaink mozgási tere, nehezülnének a rejtett manipulációk, és átláthatóbbá válna a költségvetés. Mindjárt világosabb volna például, honnét veszik el, ami saját önfenntartásukra szolgál, és valójában mennyibe kerülnek a homályos alkuk nyomán létrejött támogatási megállapodások, vagy miből jut a bujtatott kiadásokra.

            Naiv próbálkozás lenne, mivel ez sem több, mint egy a kijátszható szabályok közül? Meglehet, de ajánljon helyette mást, jobbat, aki tud.   

            A Corvinus Egyetem télen hozzájárulást kért angol nyelvű tanóráinak hallgatóitól, majd ötkor becsukta kapuit, a hatalmi szlogenekkel ugyanis, mint „a jövő útja a művelődés” és „az elképzelhető legjobb beruházás a tudás növelése” mégsem fűthettek, világíthattak. A bőkezű reneszánsz uralkodóról elnevezett felsőbb iskola vajon miért kényszerült ilyen szégyenletes kuporgatásra?

                                                 *

            A kritikus felsőbb kívánalomra csepülné a „hazaáruló” Kertész Ákost, munkáiról azonban mégsem mondhat rosszat azok után, hogy korábban elismeréssel szólt róluk. Ha elválasztja az alkotót alkotásától, nem felelhet a kérdésre: egy író miért ne hangoztathatna bármilyen rossz véleményt kortársairól? Az angoloknál hajdan kifejezetten sikk volt a közönség gyalázása, ami csupán a kontinens túlsó peremvidéken kelt máig irtózatot.

*

            Négy éve szociális népszavazást rendeztek. A többség úgy döntött, vessék el a tandíjfizetést, amit most aggály nélkül bevezetnek. Ugyanaz érvel mellette, aki korábban ellene. A hatalmi logika erősebb a jellemnél, miként a politikai csoportosulás érdeke is a kormányzott országénál.

szöveggondozó: Lengyel Balázs (Osiris 2003)

            Aki éppoly kevéssé hisz a világról alkotott fogalmak, mint ősei metafizikus teremtményeinek önálló létében, nemigen tudja, kinek köszönje egy fontos költészet fölfedezését. Nemes Nagy Ágnes poézisének ízlelgetésénél csupán Lengyel Balázs tudós utószavát hívhatnám segítségül, ám az fölényes szaknyelvi kifejezéseivel - mint az inperszonifikáltsággal vagy a szakrális szuggesztióval – elriaszt, noha e líra egyik forrása éppen a tudománytól készen kapott, érzelmi intenzitás-skálánkon mégis nullafokú fogalmak okozta megbotránkozás: miért távolítanak el gorombán az átélhető ismeret közeléből? Miután Nemes Nagy értekező prózájának is gyakori tétmája a kimunkált tudás lényegi üressége, föltételezhető törekvéseivel ellentétesen járnék el, ha ragaszkodnék az irodalomtudomány posztmodern tolvajnyelvéhez. Használható fogalmi készlet híján viszont alkalmi észrevételeken felül kevés eligazítással szolgálhatok.

            Nemes Nagy Ágnes már fiatalon ráeszmél a poézis létkérdésére: a hatáskeltésre. Vélhetően azért próbálkozik víziókkal, és dolgozik az újításnak tűnő kihagyásos technikával. Az objektív líra átszellemített Univerzumához fordul, hogy önmagát, saját érzelmeit tükröztesse a léptékein túli, más elevenségű világban. Az alkotás folyamatára leselkedő veszélyek miatt azonban nehezen jut a tökéletes közelébe. Leginkább saját erényeit hibáztathatja, közülük is a mindenen átsütő értelmet. Úgy indul költői útjára, hogy vallja:

Belátom, nincs rá okom,

de mégiscsak gondolkodom.

S mert illik őt fitymálva néznem:

esztelenül bízom az észben.

(Ész 31. l.)       

korántsem meglepő tehát, ha folyvást vele tusakodik. Éber szelleme olykor tévútra is vezeti, az általa választott hangnemtől elütő, személyesebben zengő költeményeit például kirekeszti publikációinak sorából, jóllehet önmagunk és teljesítményünk megítélésében soha nem lehetünk biztosak. Éppen az Összegyűjtött versek két felének szembesítése győz meg arról, hogy modulációja ilyetén szűkítése helytelen. Megkésve közrebocsátott darabjai nemcsak kényes ízléséről tanúskodnak, hanem szükségképpeni ön-félreértéséről is, mivel e szubjektív lírai produkciók között legalább annyi a remeklés, mint a korábban elébünk tártak sorában. Sehol sem érzik a hagyománykövetés kényelme, dalszerűségük csupán a vers vállára lazán földobott köpönyeg, végsőkig redukált, szenvedéssel teli hangjuk azonban kifogástalanul modern, aforisztikus megformáltságukból nagy líra sejlik elő.

            Költővé érésekor, 1946-ban már ilyen sorokkal lep meg: „»ember« vagyok. Mi rosszabb érhet engem?” (Öntudat 206. l.), két év múltán pedig ekként folytatja:

„A Semmi is csak annyit ér

amennyit házak közt a tér.”

     (Keringélő 230. l.)

Vajmi nehezen foglalhatnánk össze tömörebben a jelelmélet alaptételét. Mesterségbeli vallomásai sem kevésbé tanulságosak:

„Légy jó hozzám, állatom,

benti szörnyeteg,

ne mutatkozz oly nagyon,

nyújtsd ki körmödet.

Jó belátom, rád szorul

tisztes szándék, elme, jog,

artikulálatlanul

hörögd el hát óhajod.

Tarajos, te! fél-pofa!

Míg piszkállak, reszketek,

miért is kezdtem valaha

miért is kezdtem én veled.”

      (Költő mondókája 240. l.)

Személyes tapasztalatainak helyállóságát ismerős voltuk bizonyítja:

„Köszönöm, korom, köszönöm neked,

hogy így altatod eszméletemet,

lám minden undor végül jóra vált:

megkönnyítetted nékem a halált.”

     (Babusgatod a szellemet 242. l.)

Szubjektív versei a nyomtatásba megjelent költeményeknél frappánsabban utalnak az elme örök paradoxonjaira:

„Bár megszereztem az undok jogot,

hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot,

kit a világ bemocskol –

elírtózom e jogtól,

gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom:

gyanakszom.

A végeredmény: én tiszta vagyok,

s mindenki más mocsok?

Az lehetetlen. Istenem, ne engedd!

Adj más eredményt az egyenletemnek.”

     (Mivel az egy-szerelmet kerestem 269. l.)

Fölismeréseit szentenciózussá tömöríti, filozofikus nagyversekké formálja. Elképesztő teljesítmény, amit egy református hitben nevelkedett, és már súlyos betegségtől szenvedő, halálra készülő ember vall Istenről. (291-292. l.)

            Bírálni mindössze a publikálásra szánt verseket illő, ott is csupán a költői működés megütközést keltő zavarait. Képeinek tágra feszítettsége nemegyszer kényelmetlen, kihagyásos technikája pedig bajosan követhető. Egyik nagy, programadó verse, a Között éppen a hiátusok túlságától homályosul el. Noha érteni vélem, mi készteti az állítmány kihagyására, mégsem nyer meg vele:

„Amint a nap átlátszó ércei

már-már magukba, fémmé a követ,

ha állat járja, körme füstölög

s köröznek fent a sziklafal fölött

az égő paták füstszalagjai,

aztán az éj a sivatagban,

az éj, amint kioltja s kőmivolta

magváig ér, fagypont alatti éj.”

(80. l.)

Szavaiban néha Pilinszky hangja kísért: „S a bádogok rajtam, a bádogok.” (Szobrok 82. l.), amit ugyanis kikövetkeztet, a költőtárs azonmód meg is csinálja, és ő kénytelen belenyugodni e kellemetlen szereposztásba.

            A szólásmód vagy a képformálás elbirtoklásával szemben is tehetetlen, hiszen a kifejezés pontosságának túlhajtása korlátot emel előtte, akármennyire korrekt például a „Csak a növény a tiszta egyedül” (Széndioxid 101. l.), a szárazon ismétlődő névelő nem kelt tetszetős benyomást. Versprózáinak ritmusát alkalmanként a rímelés is szétcsengettyűzi: „levegőjük víztiszta, víz-sűrű, törzsükben a kétezer évgyűrű – a majd jövendő – lassú robbanása, mely körhullámban nő a néma máglya, a csillapíthatatlan geszt körül.” (Teraszos tájkép 133. l.)

            A fenntartások ellenére megbirkózik a lehetetlennek látszó feladattal: formát ad a formátlannak.

„A formátlan, a véghetetlen.

Belepusztulok, míg mondatomat

a végtelenből elrekesztem.

Homokkal egy vödörnyi óceánt

kerítek el a semmi ellen.

Ez a viszonylagos öröklét

ép ésszel elviselhetetlen.”

    (A formátlan 103. l.)

            Ezrekkel kevesebben jelentkeztek a felsőoktatásba, mint tavaly. Hivatalos vélekedés szerint a népesség fogyása a ludas ebben, közkeletű fölfogás szerint azonban a képzés „ingyenességének” fölszámolása okolható miatta. Aki csak teheti, külföldön tanul tovább, a legjobbak tehát vagy elhagyják az országot, vagy kényszerűen letesznek elméjük csiszolásáról. Az újabb emigrációs hullámmal persze – a kincstári optimizmus dacára - ismét hazánk rövidül meg.  

*

            A tudatlanság gyanakvásával meredsz a számítógép képernyőjére: vajon miért nem jelentkezhetsz be kommenteléshez? Hiába kísérletezel, makacsul visszautasít a program. Ördögi találmány – ismételnéd a vén ostobák mentegetődzését, ha nem élne benned némi gyanakvás a szisztéma iránt -, talán mégsem egyedül benned a hiba! Kortársaid elszoktak a névhasználatától, és úgy programozzák gépeiket, hogy tévedésként kezelje az ilyen belépéseket.

*

            Különösebb reményt nem táplálhatsz hazád jövőjét illetően, a második világháború vége óta valamennyi politikai csoportosulás a tönkretételén szorgoskodik. Szívós munkájuk eredményeként fogy a lakosság, akár az életöröm. Egyéni sikerre, hírre, rangra, névre csupán további rontással tehetnél szert.

sar.: Tompa Mária és Petrányi Ilona (Magvető 2001)

            Szerb Antal jegyzetei csalódást keltenek: nyoma sincs bennük a megnyerő modorú tudósnak, a szellemes társalgónak, ahogy művei és az emlékezések nyomán föltételezném. Egy ideges, sőt, hisztérikus fiatalember képe bontakozik ki előttem, aki iszonyatos manírral tálalja szorongásait. Talán a századfordulós Freud-kultusz teszi, talán a szólás szabadságának korabeli növekedése, hogy minduntalan fölötlenek homoszexuális késztetései, és komoly szexuális neurózis sejlik elő pederaszta hajlandóságának elfojtásából-megvallásából. Súlyos gyötrelem számára a zsidósága miatt érzett aggodalom is. Sohasem hittem volna, hogy a születés kérdése ennyire fontossá válhat! Átmeneti ostobaságnak véltem az efféléket, hamar lecsengő politikai divatot láttam bennük, most pedig arról győz meg, micsoda kínnal jár ez az érintetteknek. E következményeket is vállalnák-e a Horthy-rendszer iránti nosztalgiába menekülők?

            Szerb gyerekkori naplója – szemben például Karinthy hasonló írásaival - érdektelen, és ha nem tőle eredne, kései reprodukálása aligha jutna eszébe bárkinek is. Egyetemista korának följegyzéseiből viszont legalább a későn érő kamasz komplikált szerelmi életére (bonyolult képzelgéseire) fény derül. A végtelenül hosszú és meglehetősen unalmas jeremiáda azonban már nem tartozik rám, a regények és az irodalomtörténeti esszék olvasójára, mivel privát érzelmekbe, magánéleti keservekbe, kicsinyes titkokba avat. Némelyikük motiválhatta a szerzőt, ismeretük hiánya mégsem von le semmit az alkotások élvezeti értékéből, sőt, a közönség számára inkább kontraindikált. Minek kellene tudnom, hogyan udvarolt későbbi feleségének, és hogy választott párjánál jobban kedvelte-e annak nővérét? Lényegtelen apróság, hogy az Ulpius-ház Évájának modellje csakugyan lány volt-e vagy inkább fiú, noha e kiadvány többnyire ezekkel szolgál. Ritkák az olyan szösszenetek, aforizmák, melyek írói működéséről, esztétikai, etikai, filozófiai, politikai, stb. gondolkodásáról tudósítanak. Kivételnek a függelékben szereplő írások sem számítanak, Schultz Dóra levelei és emlékezése az észre sem vett, férfiként kevésre becsült emberről pletykálkodik, és sok újat nem mond.

            2011. március 12-én ünnepélyesen megemlékeztek Itália egyesítéséről a római operában. Verdi: Nabuccoja előtt a város polgármestere szónokolt és a nehéz gazdasági helyzetre apellálva újabb kulturális megszorításokat jelentett be. Amikor a rabszolgák kórusa befejezte híres énekét, az előadást tűntető taps szakította félbe. Mutti karmester egy darabig várt, majd az ország várható széthullását jövendölte, és újból beintette a kórust, mire a közönség fölállva együtt énekelt a színpadon sírókkal. A közismerten remek dramaturgiai érzékkel dicsekvő olaszoknál az opera persze nemzeti intézmény, az ilyen páratlan egységről tanúskodó föllépés pedig csupán a kultúrának elkötelezett, felelős emberektől várható. Nálunk gyanakodva tekintenek a művészetre, amit legföljebb nyomorú földönfutók érezhetik sajátuknak, komoly ember nem.

*

Két elütő karakter is szeretheti egymást, jóllehet mindketten szenvednek miatta.

*

            A tűntetésen újságírók nyüzsögnek riportalanyra vadászva. Megindulnak feléd is, majd félúton visszatorpannak. Ismeretlen vagy nekik, névtelen nulla, elfogadható véleményed így nem lehet, kérdésre sem méltatnának.

 ford.: Jeney Zoltán

(Palimpszeszt Kulturális Alapítvány 2000)

            A Pléiade nálunk kevésbé ismert alkotójának műveit kíváncsian forgatom, nemcsak sajgó ismerethiányom pótlására, hanem a szonettek kedvelőjeként is. Vélhetően tematikájuknál fogva kevésbé érintenek meg a Római régiségek, annál inkább érdekelnek a Panaszok címen egybegyűjtött költemények. Belőlük ugyanis kitetszik a modernnek tartott életérzés megannyi velejárója: az állandó hezitálás, a tapasztalatok különféle értelmezhetősége, olykor a lappangó irónia vagy a nyílt szarkazmus. Korántsem véletlen, hogy mit nevez egyik pártfogójához – formális cenzorához -, D’Avanson úrhoz írott záró versében egyetlen, megmaradt kincse gyanánt: a tapasztalatot. Diplomáciai szolgálatának hála kifogástalanul elsajátította a modelljéhez, illetve témájához illő hangnemváltásokat. Míg a francia udvart gálánsan ünnepli, esetleges megjegyzéseit pedig antikizáló hivatkozásaival úgy elmaszkírozza, hogy vajmi nehéz fölfejteni valódi érzéseit és vélekedéseit, addig a pápai udvar cselszövényeiről, tagjainak emberi gyöngéiről szólva bőséges teret enged kétkedésének vagy neheztelésének.

- 105 -

Hogy egy jó udvaronc lesz a király kegyeltje,

Vagy egy szegény kadét érdemrendet visel,

S egy utolsó inas nagy rangig juthat el,

Nem nagy dolog, Morel, tán szót sem érdemelne

De hogy egy kis futárt, egy kölyköt kiemelve

Egy rossz csalót a sors bíborossá emel,

Csupán mert majmokat otthon értőn nevel,

Egy korcs Ganümedész tesz szert bíbor süvegre,

Hogy egy zsoldos spanyol kezére bízva lám,

Fönt egy nagy dobogón, hurokkal a nyakán

Láthattad azt, akit Szentatyának neveznek,

Hogy három nap alatt úr lesz egy kolduló,

És három nap után ismét földönfutó,

Ily csodák, jó Morel, csak Rómában teremnek.

            Du Bellay stílusa az ilyen pongyola magyarítás nyomán aligha elemezhető. A fordító előszavában maga is elismeri, hogy „meg sem próbáltam a tizenhatodik század nyelvét felidézni” (13. l.). Miután pedig nem helyesli a szellemi miliő nyelvi kifejezését, inkább a saját korához szólást választja, és költői bravúrok helyett közérthető fogalmazásra törekszik, vagyis a szonettek racionális fölfogását támogatja hangulati és érzelmi befogadásukkal szemben. Amit Jeney Zoltán megnyer a réven, elveszíti a vámon: poézis helyett prózai följegyzések, illetve úti levelek gyanánt fogadhatom akkurátusan formára tördelt sorait. Fenntartásaimat már bevezetőjében megalapozza, hol egy apró freudi elszólás bök szemen: „nem valószínű, hogy az öröklét utáni ellenkezése álszentség volna” (10. l. kiemelés tőlem).  

            Weöres Sándor: Rongyszőnyegének 144-es darabja bár zsidó-keresztény fogantatásáról tanúskodik, ősibb panaszt ekhózik:

Mikor anyából földre tettek,

hová keverték röptömet?

Embernek többé ne szülessek,

szárny nélkül élni nem lehet.

A bukás égi tragédiája legjobban a földhöz veretés után fáj.

*

            Ennél vagy aludnál? Éppenséggel egyik sem sürgős, mikor fontosabb dolgod akad: a pusztulás.

*

            Weöres Sándor Panoptikumában olvasható a politikáról:

A délibáb mily valószínű

A valóság mily valószínűtlen.

            Magyarország jelenlegi kormányzata alkalmatlan feladatainak ellátására. Tagjai fölkészületlenek, kivitelezhető elképzelésük nincs. Bénultan sodródnak az eseményekkel, vagy ködös fantazmagóriákban, esetleg a szerencse véletlen kedvezésében bizakodnak. „Az nem lehet…” – ismételgetik ráolvasásszerűen a magyar irodalom varázsformuláját, ami egy költő szájából fölemelő, egy politikuséból viszont tehetetlenségének szánalmas bizonyítéka. Mert a napjait csodaleséssel töltő éppúgy használhatatlan az ország vezetésére, mint társa, aki megszállottan gerjeszti maga körül a káoszt. Mindközösen idejétmúlt cselekvési mintákat és célokat követnek, gondolkodásmódjuk megkésett, lemaradásuk évszázados, a jelenhez vezető út belátásából ugyanis a legkevésbé sem következik eleink föltámasztásának, cselekedeteik újrajátszásának szüksége és eshetősége. Már az antikvitásban tudták: kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba.

            Nyolcesztendei fölkészülést és kétesztendei hatalomgyakorlást követően egyetlen érdemi javaslattal rukkolnak elő: a trükközéssel, vagyis a szépelgőn megnevezett fezőrséggel. Pontosan azzal tehát, ami egybecsengő véleményünk szerint hosszú ideje egyik oka hazánk tönkremenetelének, ami hitünket és egzisztenciánkat pusztítja, és amitől többé-kevésbé mindnyájan szenvedünk. Beszédes már az is, ha egy kormányzat fennmaradásának egyetlen záloga, hogy lehetséges váltócsoportjai korábban már lejáratódtak. Hol a készség, hol az erőfeszítés és hol a teljesítmény? Arcpirító a többiek önzésére, gonoszságára, esetleg nemzetárulására hivatkozni: ők csupán emiatt csaltak, loptak, hazudtak, mi pedig azért lépünk a nyomukba és követünk el minél több gazságokat, mert semmi jelesebb tevékenység nem jut az eszünkbe, különben is nálunk így szokás. Gyalázatos magyarázat, sötét gyakorlat! Egyéb komolyan vehető ajánlat híján csak azt igazolja, hogy Magyarország jelenlegi kormányzata feladatainak ellátására éppúgy alkalmatlan, mint elődei.