Tollforgató

            Még az ág is húz bennünket! - kesereg a napi hírek követője. Egyetlen pillantás is elég a szalagcímekre, hogy belássuk: akármi történjék kontinensünkön és a nagyvilágban, attól csak forintunk gyöngül, életkilátásaink romlanak. Mintha a különféle világhatalmak titokzatos birtokosai minket pécéztek volna ki erejük fitogtatására, ésszerű föltevésnek tűnik minden összeesküvési teória. Hovatovább elképzelni sem tudunk olyan konstellációt, melynél sikerülhetnek terveink, vagy legalább szerencsésen kihúzhatnánk nagyobb vesztességek nélkül. Jólesik, és némi megkönnyebbüléssel jár a magyar történelemből unalmig ismert borongás: egyedül vagyunk! Akár büszkélkedhetünk is dacosságunkkal, amivel a végzet, netán a birodalmak, illetve a környező népek csapásait fogadjuk. Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja!

            Olyan tetszetős képet dédelgetünk hősiességünkről, hogy az már igaz sem lehet. Hasztalan figyelmeztetnek a józan elmék: egyedül magunkat csaljuk, mikor föltételezett erkölcsi nagyságunkat szegezzük szembe gyalázatos alávetettségünk naponta ismétlődő tapasztalatával, figyelmünket a lesújtó valónál inkább leköti a hamis mentegetődzés: balsorsunkról mások tehetnek, mi csupán a körülmények áldozatául estünk. Vajon ki fordíthatta mostohára viszonyainkat? Tagadhatatlan, hogy a történelmi események nem a kedvünk szerint alakultak és közel sem mindig szolgáltak javunkra, különféle csapások híján azonban egyetlen ország sem maradt. Náluk azonban különbül fogadják, és leleményesen a saját hasznukra fordítják megpróbáltatásaikat. Mi viszont lusták vagyunk ahhoz is, hogy saját példánkon okuljunk. Hazánk földje Európa átjáró háza. Korántsem nyugalommal kecsegtető vidék, szinte sugallja, hogy kedvezőtlen helyen állunk alkalmatlan pillanatban. Akármint soroljuk hátrányainkat, mégsem tetszeleghetünk a naiv ártatlanság pózában: az elmúlt évszázad históriájának alakulása túlnyomórészt tőlünk függött, és ha mostohának, nemegyszer az elviselhetetlenséggel határosnak találjuk, kínlódásunkat elsősorban magunknak köszönhetjük.

            Noha az életünkért viselt felelősség egyetemleges, a hatalomból való részesedésünk szerint ugyancsak különbözik. Az alávetettek létük terhét nyögik, és nemigen hányható szemükre, ha elszalasztják a történelem menetének befolyásolására nyíló kevéske esélyüket. Pozíciójuknál fogva tájékozottságuk sem elegendő helyes föllépésükhöz, és aligha várható el tőlük, hogy átgondolják passzivitásuk hosszú távú következményeit. A felelősség java így a vagyoni helyzetüknél fogva viszonylagos függetlenséget élvezőkre, leginkább a politikát szakmaként űzőkre háramlik. Ők másutt kevéssé tapasztalható következetességgel hozzák meg - eleve tudottan, vagy legalább is gyaníthatóan - elhibázott döntéseiket. Nyomasztóan alacsony mifelénk a politizálás színvonala, művelőinek fölkészültsége és kvalitása még a hajdan volt közép-afrikai nívót sem éri el! Minden várakozást alulmúló szűklátókörűségük okainak elemzése a mentálhigiénia vizsgálati körébe esik, a kontraszelekció példáiban bővelkedő kiválasztódásuk, valamint a krónikus ostobaság csoportnormává emelkedése viszont a politikai szociológia kitüntetett feladata volna.

            Egyik diszciplínában sem lévén jártas, mindössze annyit tehetek, hogy ismétlődő és bízvást tendenciózusnak nevezhető baklövéseikre egy jellemző példa bemutatásával figyelmeztessek. Bármiféle hozzáértés, és - úgy tűnik - szándék nélkül vállalkoztak a demokratikus gyakorlat látszatának visszahonosítására. Az egypártrendszer irányítási kényelme után hamar terhesnek és a szokásos módon kezelhetetlennek találták a többpártrendszert, bár attól mégsem tekinthettek el. Olyan változatot kerestek, illetve dolgoztak ki tehát, aminek révén tevékenységük a korábbi rutinhoz igazodhat, vagyis folytatják a zárt ajtók mögötti kamarilla-politizálást, az egymás közti bizalmas alkudozás gyakorlatát. Törekvésük racionalitásához kétség sem fér, mindössze annak megvilágításával maradnak adósak, hogy kinek a szempontjából viselkednek ésszerűen. Ami csoportjuk érdekeinek megfelel, többnyire ellentétes az általuk irányított ország, valamint a környező politikai tér szükségleteivel. Mégis a saját javukra, önhasznukra rendelkeznek, és nem látják, vagy nem akarják látni a várható következményeket. Rendszerint az irányítás „operacionalizálását” hangsúlyozzák, vagyis azt, mennyivel könnyebben és gyorsabban végezhetik dolgukat, míg a leselkedő veszélyeket, illetve a nyilvánvaló veszteségeket elhallgatják. 

            Azzal, hogy a társadalom minél nagyobb részét zárnák ki a döntések valóságos – nem látszati, névleges – előkészítéséből és meghozatalából, lemondanak az együttműködésről, elvetik mások segítségét, valamint akár intézményesített formájú kontrollját, holott ennek híján legitimáció nélkül maradnak, tervezett lépéseik pedig nagy valószínűséggel eltérnek majd a tervezett iránytól. Naponta szembesülnek a keserű ténnyel, hogy balul ütnek ki dolgaik, amin újabb és újabb korrekcióval sem segíthetnek. A végzet pedig nem akadályozza munkájukat, csupán saját meggondolatlanságuk terhét nyögik, bizton következő felsülésüket ugyanis önmaguk programozták cselekvési rendszerükbe. Ismétlődő kudarcaikat idehaza még kimagyarázhatják valahogy, tartós külső jóváhagyásra azonban nem számíthatnak, mivel kellő távlatból vizsgálva tetteiket, sandításuk szembeötlő és helyzetük fonáksága sem takargatható. Meggondolatlanságuk azonnali következményei jól nyomon követhetők, a második körben jelentkezők eredetének visszafejtése viszont lényegesen nehezebb feladat.         

            Annak orra elé, ki a demokráciát puszta formalitásnak tekinti, valósággal tolakodnak a könnyűnek tűnő megoldások. Mennyivel egyszerűbb a különféle érdekcsoportok, eszme-képviseletek közti folyamatos és nehézkes, időrabló egyeztetésénél a váltópártok cserélgetése! Némi módosítással remekül beválik a diktatórikus gyakorlat. Csakhogy a rendszer működtetésének elemi föltétele az említett váltópártok megkülönböztetése, kínálatuk szembeállítása. Az elfogadottság bizonyítására bajos volna egykét ezer párttagra hivatkozniuk, és még ennél is fontosabb a gerjedő társadalmi feszültségek „kanalizálása”, azaz levezetése. Viszonylag stabil, régóta működő demokráciáknál megszokott, hogy a feszültségforrások kiiktatásán, illetve hatásuk csökkentésén fáradnak, ami lassú és sok államvezetői tapasztalatot, nem egyszer bölcsességet kívánó, nehéz feladat. Ehhez Magyarországon nem adott semmilyen személyi föltétel: se kedv, se képesség, se tudás nincs hozzá. Ezért rendre a könnyebbik végén ragadják meg a botot, vagyis a szembenállás csillapítás helyett mesterséges élesztésén fáradoznak, ami rövidtávon azonnali haszonnal kecsegtet. Föllépésükkel kiprovokálják és szítják a gyűlölködést, mivel az mentesít olyan bonyolult kötelezettségek teljesítése alól, mint az elkövetett hibák magyarázata, illetve a személyi konzekvenciák levonása. Mindössze annyi a teendőjük, hogy a nyomorúságért, a szabadság és a jövendő kilátásának elvesztéséért valaki mást nevezzenek felelősnek. Választásuk korántsem a tényleges döntési és cselekvési hierarchiában elfoglalt hely alapján zajlik, kizárólag szűken vett érdekeiket követi.

            Egyszerűbbnek tűnik számukra, ha általánosságban fogalmaznak, mintha pontosan megneveznék ellenségeiket. Így válik a külföld egyetemlegesen, és minden erre tévedt idegen személy szerint is hazánk kiszipolyozójává, szabadságunk csorbítójává - tekintet nélkül arra, egyáltalában értesült-e a neki tulajdonított szerepről. Napestig szidalmazhatják őket, a fülük botját sem mozdítják e vádakra! Bűnbakká választásuk kiküszöbölhetetlen hibája, hogy megfoghatatlanok, és a közönség is hamar kifullad hasztalan kárhoztatásukban – kivált akkor, ha úgy találja: a várakozások ellenére minden bajukból hamarébb fölépülnek, és gyorsabban megerősödnek nálunk. E hátrányt persze kiküszöbölheti a belső métely szóba hozatala, amiért viszont roppant árat fizetünk: megoszlik társadalmunk.

            Európa középső részének lakóiként a saját bőrünkön érezhettük, mivel jártak az elmúlt évszázad alávetési kísérletei. A kommunizmus és a fasizmus közös törekvése az egyéni függetlenség letörése volt. Egyik szisztéma az anyagi javak birtoklása szerint diszkriminált, a másik származás szerint. E mérhetetlen áldozatot követelő próbálkozások fölelevenítése a létező legnagyobb ostobaság, amit egy politikai osztály tagjai elkövethetnek, tudva tudatlanul mégis ezzel próbálkoznak. Az oktalanul baloldalinak tekintett csoportosulás addig riogat a nácizmus rémével, míg a privát üzelmeibe beleunt társadalom egy számottevő része a gondok szőnyeg alá söprése és a pimasz kivagyiság elleni protestálásként csakugyan fogékonynak mutatkozik a semmivel sem menthető nézetek iránt. Ettől azután a hatalomból időlegesen kicsöppentek is megriadnak. Az oktalanul jobboldalinak tekintett csoportosulás addig riogat a kommunizmus visszatérő kísértetével, míg társadalmi összefogással hatalomra nem kerül, akkor viszont úgy viselkedik, mintha szándékában állna a „különös emberek” örökébe lépni. Meggondolatlan voluntarizmusával, nyegle úrhatnámságával, a többség semmibevételével, sőt, lenézésével éppúgy kiprovokálja a szélsőbal divatba jöttét, mint névleges ellenfele a szélsőjobb nézetek erőre kapását. A politikai osztályt összefűző szoros érdekszövetség persze a látványos ellentéteken sem törik meg, a társadalom egésze azonban nehezen viseli el a közbizalom megingását. Az ártatlanul lekomcsizottak, lenácizottak, lejöttmentezettek, idegenszívűséggel vagy szolgalelkűséggel vádoltak újfent olyasmivel szembesülhetnek, amire jó ideje nem akadt példa: hovatovább megint vagyonnyilatkozat, keresztlevél és párttagkönyv lobogtatására kényszerülnek. Többé nemcsak a nyomorúság sanyargat bennünket, hanem a lépten-nyomon tapasztalható és egyre csillapíthatatlanabb gyűlölködés is. Ez mindnyájunk számára túlzottan nagy ár bármelyik politikai csoportosulás fennmaradásáért.