Magamtól búcsúzom én is, ahogy többé-kevésbé mindnyájan, akik saját valónkban, esetleg képzeletben körülvesszük Orosz Pista barátunk ravatalát. Egyikünknek sincs mivel dicsekednie: csalatkoztunk reményeinkben és legjobb szándékainkban. Roskatag derekunkat csupán a múlt emléke feszíti, a múlté, aminek realitását oly’ kevés tanú igazolja eszményeivel és szilárd tartásával. Az utolsók egyikétől köszönünk el most.
Mi marad a vesztes nemzedékből azon túl, amit rá kentek? Korhadó fejfák, a hivatalos porladási idő leteltével helyükből kibillentett és sebtében újrafaragott kövek. Két századfordulóval elébb divat volt már az életkudarcok emlegetése, ám egy teljes generáció felsülésről legföljebb a szláv klasszikusok prófétáltak. Európa szívében nemigen tartottak efféle veszedelemtől! Amikor néhány esztendeje – éppen Orosz Pista barátunk révén - alkalmam nyílott a világ mosolygósabb felén körülnézni, csupa fiatalos, kisportolt, bizakodó tekintetű helybélivel elegyedtem szóba. Jóval később derült ki, hogy idősebbek nálam, a messze előttem járók közé tartoznak. Hazatérve azután lesújtott a görbe hátú, szédülten támolygó, zavaros szemű és kusza gondolkodású korombeliek sokasága, hiszen úgy tanultam még: negyvenen túl felelősek vagyunk az arcunkért.
Vajon miért emészt el bennünket ilyen gyorsan az idő? Az érdemi feladatok hiányoznak? A jövő iránt tanulásban is kifejeződő bizalom? Netán a tisztes erőfeszítés nyomán járó elismerés, melynek híján rugalmasságunk is odavész? Eleven antitézis gyanánt bávatag majompofák vigyorognak: „nekünk sikerült, bezzeg nem éltünk hiába, valamit letettünk az asztalra!” Az asztalra, igen, amit magukkal vittek, mialatt keresztülgázoltak rajtunk. Ők az ellenpélda? Üres jelek csupán, a boldog megelégedettség paródiái, akik megannyi gyötrődés árán legyűrt gyávaságunk dicstelen példáit is eloroznák. Ha nem illünk a múlt kedvező interpretációjába, némaságra ítélnek. Amelyikünk egyetlen klubnak sem tagja, hallgass a neve!
Először csak a nevünket radírozták ki az anyakönyvből, utóbb már a históriát is átírták az annalesekben. Ember legyen a talpán, aki saját történelmére ismer! Ha a békekölcsönök „boldog” korában zavartalan jólét mellett csorbítatlan szabadságot élveztünk, a diktatúra merő kitaláció. Mindössze a rendszer gazdáit érhette megaláztatás, a főrendőröket és KB-tagokat, akik nem voltak rest szembeszállni saját hatalmi apparátusokkal, és belülről bomlasztottak, olykor még kémkedtek is! Míg gondtalanul tobzódtunk, felelős őrzőink esőkabátja - Petri György szavaival - duplára dagadt a rohadt esőben. Éretlenségünk jeleként éveken át folytatásos krimit rendeztünk otthonunkban, és merő izgékonyságból rabló-pandúrt játszottunk az érdemes fogdmegekkel. Hitvány bosszantásukra még személyes ambícióink föláldozásától sem riadtunk vissza. Lám, a széllelbélelt Heidegger fordítása helyett – ugyan ki olvasná? – Orosz Pista barátunk is csak kaszálgatott és ráérős unalmában a stencilgépet tekerte.
Ostoba generáció a miénk! Fittyet hányt a komisz életnek, és sutba vágta a carpe diem bölcsességét. Holmi meggyőződésre, szellemi elkötelezettségre, esetleg szabadságvágyra hivatkozva tékozolta el legjobb eshetőségeit. Holott belőlünk is válhatott volna érdemes társadalomépítő - magyarán besúgó! A valóságtól elrugaszkodottak viszont, mint Orosz Pista barátunk, akár családjuk nyugalmát és jólétét is kockára tették felebarátaik föltételezett nyugalmáért és jólétéért. Megérdemeltük hát a sorsunkat! Ha 1956 immár mindenki által kisajátított küzdelmének hőseit bukásukban is győztesnek tartották, nemzedékünk látszólagos diadalában sem nehéz észrevenni a szégyenletes kudarcot. Álmaink lila képzelgések, vágyaink beteljesületlenek, mit sem értünk el abból, aminek közeli megvalósításában bíztunk. Szabadság helyett a jus murmurandi gyakorlásáig jutottunk. Demokráciát akartunk, mire szemünkbe röhögtek a köpönyegforgatók, és még arról is kioktattak: hol a helyünk, mi a feladatunk.
Szerintük itt a helyünk és ez a feladatunk.
Ha ez, hát ez.
Ahogy eddig, tegyük a dolgunkat tovább.
Amelyikünk nem jutott el még a teljes önfeladásig, beilleszkedésének egyedüli formájáról, a tengődésről se álmodozzon! Menjen világgá, a politikai menekült státusszal immár nem könnyített emigrációba, vagy keressen egy olcsó albérletet, és a megkapaszkodás reménye nélkül húzza meg magát, ameddig bírja szusszal. Sokáig nem kell lapulnia! A mások szeméből alig-alig visszasugárzó, semmibe szóródó szeretet, a fölöslegesnek gyalázatott tapasztalat és tudás, a kibontatlanul hagyott képességek hamar szarkalábat gyűrnek szeme köré, összekaszabolják homlokát, leejtik vagy kimeresztik állát, és megzavarják érzékeit, észjárását. Tébolyultan keresheti, ki a hibás, a vétkes, a felelős, mert - ahogy Pilinszky jósolta - sebeket osztunk és kapunk.
Tegyük a dolgunkat, miként Orosz Pista barátunk, aki kivételesen megőrizte értelmi képességei javát, és ha saját sorsán nem könnyíthetett általa, a példaadás tradícióját folytatta. Ameddig módjában állt, tanult és tanított – szóban, írásban egyaránt. Az alkotás sokféle formáját gyakorolta a helyzetrajztól az összehasonlító állapotfelmérésig, a politikai elemzéstől élete summájának irodalmi rögzítéséig. Tudott, latolgatott, sejtetett. Bármerre vetődött is, akár Land’s End örök szelében nézett farkasszemet a meredek sziklafalat ostromló hullámokkal, akár a Temze vagy a Duna partján üldögélt, az utolsó, a végső pillanatig kitartott a minőségi értelemben vett emberség mellett - amire nincs jobb szó a tisztességnél.
A regula szerint feladataim sorába tartozna a vigasztalás. Megint csak Orosz Pista barátunk segítséget várom. Mert helytálló ugyan Szász Béla föltevése, hogy „egy fonákság ellentéte nem szükségképpen eszményi, hanem egy másik fonákság”, ám érdemes emlékeztetni Goethe vélekedésére is, amit Heidegger idéz a művészetről és a térről szóló értekezése zárásaként: „nem mindig szükséges, hogy az igaz megtestesüljön, éppen elég, ha szellemileg itt körül leng és egyetértést hoz létre, ha úgy árad el a levegőben, komoly-barátságosan, mint a harangzúgás.”
Ameddig bírjuk, tegyük a dolgunkat tovább.
2012. május 21.
Ajánlott bejegyzések: