Tollforgató

 ford.: Jeney Zoltán

(Palimpszeszt Kulturális Alapítvány 2000)

            A Pléiade nálunk kevésbé ismert alkotójának műveit kíváncsian forgatom, nemcsak sajgó ismerethiányom pótlására, hanem a szonettek kedvelőjeként is. Vélhetően tematikájuknál fogva kevésbé érintenek meg a Római régiségek, annál inkább érdekelnek a Panaszok címen egybegyűjtött költemények. Belőlük ugyanis kitetszik a modernnek tartott életérzés megannyi velejárója: az állandó hezitálás, a tapasztalatok különféle értelmezhetősége, olykor a lappangó irónia vagy a nyílt szarkazmus. Korántsem véletlen, hogy mit nevez egyik pártfogójához – formális cenzorához -, D’Avanson úrhoz írott záró versében egyetlen, megmaradt kincse gyanánt: a tapasztalatot. Diplomáciai szolgálatának hála kifogástalanul elsajátította a modelljéhez, illetve témájához illő hangnemváltásokat. Míg a francia udvart gálánsan ünnepli, esetleges megjegyzéseit pedig antikizáló hivatkozásaival úgy elmaszkírozza, hogy vajmi nehéz fölfejteni valódi érzéseit és vélekedéseit, addig a pápai udvar cselszövényeiről, tagjainak emberi gyöngéiről szólva bőséges teret enged kétkedésének vagy neheztelésének.

- 105 -

Hogy egy jó udvaronc lesz a király kegyeltje,

Vagy egy szegény kadét érdemrendet visel,

S egy utolsó inas nagy rangig juthat el,

Nem nagy dolog, Morel, tán szót sem érdemelne

De hogy egy kis futárt, egy kölyköt kiemelve

Egy rossz csalót a sors bíborossá emel,

Csupán mert majmokat otthon értőn nevel,

Egy korcs Ganümedész tesz szert bíbor süvegre,

Hogy egy zsoldos spanyol kezére bízva lám,

Fönt egy nagy dobogón, hurokkal a nyakán

Láthattad azt, akit Szentatyának neveznek,

Hogy három nap alatt úr lesz egy kolduló,

És három nap után ismét földönfutó,

Ily csodák, jó Morel, csak Rómában teremnek.

            Du Bellay stílusa az ilyen pongyola magyarítás nyomán aligha elemezhető. A fordító előszavában maga is elismeri, hogy „meg sem próbáltam a tizenhatodik század nyelvét felidézni” (13. l.). Miután pedig nem helyesli a szellemi miliő nyelvi kifejezését, inkább a saját korához szólást választja, és költői bravúrok helyett közérthető fogalmazásra törekszik, vagyis a szonettek racionális fölfogását támogatja hangulati és érzelmi befogadásukkal szemben. Amit Jeney Zoltán megnyer a réven, elveszíti a vámon: poézis helyett prózai följegyzések, illetve úti levelek gyanánt fogadhatom akkurátusan formára tördelt sorait. Fenntartásaimat már bevezetőjében megalapozza, hol egy apró freudi elszólás bök szemen: „nem valószínű, hogy az öröklét utáni ellenkezése álszentség volna” (10. l. kiemelés tőlem).