Tollforgató

szöveggondozó: Lengyel Balázs (Osiris 2003)

            Aki éppoly kevéssé hisz a világról alkotott fogalmak, mint ősei metafizikus teremtményeinek önálló létében, nemigen tudja, kinek köszönje egy fontos költészet fölfedezését. Nemes Nagy Ágnes poézisének ízlelgetésénél csupán Lengyel Balázs tudós utószavát hívhatnám segítségül, ám az fölényes szaknyelvi kifejezéseivel - mint az inperszonifikáltsággal vagy a szakrális szuggesztióval – elriaszt, noha e líra egyik forrása éppen a tudománytól készen kapott, érzelmi intenzitás-skálánkon mégis nullafokú fogalmak okozta megbotránkozás: miért távolítanak el gorombán az átélhető ismeret közeléből? Miután Nemes Nagy értekező prózájának is gyakori tétmája a kimunkált tudás lényegi üressége, föltételezhető törekvéseivel ellentétesen járnék el, ha ragaszkodnék az irodalomtudomány posztmodern tolvajnyelvéhez. Használható fogalmi készlet híján viszont alkalmi észrevételeken felül kevés eligazítással szolgálhatok.

            Nemes Nagy Ágnes már fiatalon ráeszmél a poézis létkérdésére: a hatáskeltésre. Vélhetően azért próbálkozik víziókkal, és dolgozik az újításnak tűnő kihagyásos technikával. Az objektív líra átszellemített Univerzumához fordul, hogy önmagát, saját érzelmeit tükröztesse a léptékein túli, más elevenségű világban. Az alkotás folyamatára leselkedő veszélyek miatt azonban nehezen jut a tökéletes közelébe. Leginkább saját erényeit hibáztathatja, közülük is a mindenen átsütő értelmet. Úgy indul költői útjára, hogy vallja:

Belátom, nincs rá okom,

de mégiscsak gondolkodom.

S mert illik őt fitymálva néznem:

esztelenül bízom az észben.

(Ész 31. l.)       

korántsem meglepő tehát, ha folyvást vele tusakodik. Éber szelleme olykor tévútra is vezeti, az általa választott hangnemtől elütő, személyesebben zengő költeményeit például kirekeszti publikációinak sorából, jóllehet önmagunk és teljesítményünk megítélésében soha nem lehetünk biztosak. Éppen az Összegyűjtött versek két felének szembesítése győz meg arról, hogy modulációja ilyetén szűkítése helytelen. Megkésve közrebocsátott darabjai nemcsak kényes ízléséről tanúskodnak, hanem szükségképpeni ön-félreértéséről is, mivel e szubjektív lírai produkciók között legalább annyi a remeklés, mint a korábban elébünk tártak sorában. Sehol sem érzik a hagyománykövetés kényelme, dalszerűségük csupán a vers vállára lazán földobott köpönyeg, végsőkig redukált, szenvedéssel teli hangjuk azonban kifogástalanul modern, aforisztikus megformáltságukból nagy líra sejlik elő.

            Költővé érésekor, 1946-ban már ilyen sorokkal lep meg: „»ember« vagyok. Mi rosszabb érhet engem?” (Öntudat 206. l.), két év múltán pedig ekként folytatja:

„A Semmi is csak annyit ér

amennyit házak közt a tér.”

     (Keringélő 230. l.)

Vajmi nehezen foglalhatnánk össze tömörebben a jelelmélet alaptételét. Mesterségbeli vallomásai sem kevésbé tanulságosak:

„Légy jó hozzám, állatom,

benti szörnyeteg,

ne mutatkozz oly nagyon,

nyújtsd ki körmödet.

Jó belátom, rád szorul

tisztes szándék, elme, jog,

artikulálatlanul

hörögd el hát óhajod.

Tarajos, te! fél-pofa!

Míg piszkállak, reszketek,

miért is kezdtem valaha

miért is kezdtem én veled.”

      (Költő mondókája 240. l.)

Személyes tapasztalatainak helyállóságát ismerős voltuk bizonyítja:

„Köszönöm, korom, köszönöm neked,

hogy így altatod eszméletemet,

lám minden undor végül jóra vált:

megkönnyítetted nékem a halált.”

     (Babusgatod a szellemet 242. l.)

Szubjektív versei a nyomtatásba megjelent költeményeknél frappánsabban utalnak az elme örök paradoxonjaira:

„Bár megszereztem az undok jogot,

hogy úgy lássam magam: gáncstalan lovagot,

kit a világ bemocskol –

elírtózom e jogtól,

gyanús, gyanús, villámló, hősi arcom:

gyanakszom.

A végeredmény: én tiszta vagyok,

s mindenki más mocsok?

Az lehetetlen. Istenem, ne engedd!

Adj más eredményt az egyenletemnek.”

     (Mivel az egy-szerelmet kerestem 269. l.)

Fölismeréseit szentenciózussá tömöríti, filozofikus nagyversekké formálja. Elképesztő teljesítmény, amit egy református hitben nevelkedett, és már súlyos betegségtől szenvedő, halálra készülő ember vall Istenről. (291-292. l.)

            Bírálni mindössze a publikálásra szánt verseket illő, ott is csupán a költői működés megütközést keltő zavarait. Képeinek tágra feszítettsége nemegyszer kényelmetlen, kihagyásos technikája pedig bajosan követhető. Egyik nagy, programadó verse, a Között éppen a hiátusok túlságától homályosul el. Noha érteni vélem, mi készteti az állítmány kihagyására, mégsem nyer meg vele:

„Amint a nap átlátszó ércei

már-már magukba, fémmé a követ,

ha állat járja, körme füstölög

s köröznek fent a sziklafal fölött

az égő paták füstszalagjai,

aztán az éj a sivatagban,

az éj, amint kioltja s kőmivolta

magváig ér, fagypont alatti éj.”

(80. l.)

Szavaiban néha Pilinszky hangja kísért: „S a bádogok rajtam, a bádogok.” (Szobrok 82. l.), amit ugyanis kikövetkeztet, a költőtárs azonmód meg is csinálja, és ő kénytelen belenyugodni e kellemetlen szereposztásba.

            A szólásmód vagy a képformálás elbirtoklásával szemben is tehetetlen, hiszen a kifejezés pontosságának túlhajtása korlátot emel előtte, akármennyire korrekt például a „Csak a növény a tiszta egyedül” (Széndioxid 101. l.), a szárazon ismétlődő névelő nem kelt tetszetős benyomást. Versprózáinak ritmusát alkalmanként a rímelés is szétcsengettyűzi: „levegőjük víztiszta, víz-sűrű, törzsükben a kétezer évgyűrű – a majd jövendő – lassú robbanása, mely körhullámban nő a néma máglya, a csillapíthatatlan geszt körül.” (Teraszos tájkép 133. l.)

            A fenntartások ellenére megbirkózik a lehetetlennek látszó feladattal: formát ad a formátlannak.

„A formátlan, a véghetetlen.

Belepusztulok, míg mondatomat

a végtelenből elrekesztem.

Homokkal egy vödörnyi óceánt

kerítek el a semmi ellen.

Ez a viszonylagos öröklét

ép ésszel elviselhetetlen.”

    (A formátlan 103. l.)