A Pendragon legenda
(Magvető 1977)
A jó könyv minden újabb olvasásnál meglep, ezúttal bölcsességével. Szerzője észrevétlenül fűzi kalandregényébe fontos közlendőit: nem csupán tudományos ismereteket, művelődéstörténeti kuriózumokat, hanem finom egyéni megfigyeléseket, tapasztalatokat is. Kedélyesen ízlelgetem megállapításait, ezektől hitelesebb a derűlátása, elvégre mégsem lehet annyira ocsmány e világ, ahol ilyen elmék működnek!
Szerb Antal: Utas és holdvilág
(Magvető 1974)
Más érzelmi tömbből faragta Szerb Antal, mint A Pendragon legendát, bár itt is az élet értelméről faggatódzik. Egy halálraítélt utolsó regényének záró sorában ekként summázza, hogy miben kapaszkodik: „és ha az ember él, akkor még mindig történhet valami”. Csekély vigasz, noha az egyetlen, amit jó szívvel mondhat. Hisz abban, hogy „utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek a sorsjelző csillagok” (203.l.). Bizalmát – minden poétikussága dacára – kevéssé osztom. Hőse, Mihály életben marad ugyan, de elveszti mindenét: ifjúkorát, barátait, szép és hozzá méltó feleségét, majd önérzetét és a valahai visszatalálás, a megifjulás és újjáéledés reményét is. Szerb címválasztása aligha véletlen, ironikusan sorolja a romantika kellékeit, a vándort, a holdfényt, mivel érzelemtelen tények közt őrlődik. Mindössze az elméleti eshetőség őrzése végett tengeti életét.
Ajánlott bejegyzések: