Szorongás fogadja a kormányzat meg-megújuló sarcolási ötleteit akkor is, ha gyanítjuk, jobbára csak egy kommunikációs sémát követnek. A legvadabb elképzelésekkel bombáznak szüntelenül, hogy azután megnyugtatóan vállon veregessenek: szó sincs ekkora rablásról, a kilátásba helyezett adóknak és járulékoknak alig felét-negyedét hajtjuk be! Mégsem söpörjük le a padlást, megelégszünk a lakások kifosztásával is.
Mialatt a politikusok tovább vívják látványos csetepatéikat, vagyis egymást vádolva nyomorúságos helyzetünkért, folytatják a pillanatnyi és a tegnapi elvonások szembeállítását, a kormányzati einstandolás szenvedői közül mind többen rágódnak azon: mi szükség a fosztogató államra, vagy - kissé szofisztikáltabban - a kényszerűen befizetett jövedelemrészükért cserébe mit kapnak? Az államelméletben és a közgazdaságban jártasak ilyenkor rutinosan sorolják már a javakat és szolgáltatásokat, melyek nélkül mai életformánk elképzelhetetlen. Mint lehetnénk meg egészségügyi ellátás, differenciált oktatás, szervezett közlekedés, biztonsági erők, vagy éppen tömegkommunikáció nélkül, hogy a legnagyobb munkaadó esetleges kiesése okozta sokkot már ne is említsék? Pedig a fölsoroltak csupán instrumentumok, és összehasonlíthatatlanul fontosabb náluk az elütő célok egymáshoz rendezése, illetve az egyéni törekvések összehangolása.
Nehezen lelünk hatásos ellenérvre, bár effélére talán nincs is szükség, mivel a köz szükséglete éppoly kevéssé indokolja az irányítás évtizedek óta tartó gyöngéségét, mint a tőlünk elvett javakért cserébe nyújtott állami szolgáltatások feltűnő értékaránytalanságát. Józanabb korok normális demokráciáiban többnyire létezik valamiféle hallgatólagos megegyezés arról, hogy a személyes- és csoportérdekek mellett illő figyelembe venni az általában közjónak tekintett ideákat. Kialakulnak és rögzülnek bizonyos eljárási szabályok, amiknek megszegésétől lehetőségük szerint óvakodnak is a hatalomra kerültek. Nálunk a diktatúrát követő két évtized sajnos nem volt elég ahhoz, hogy ilyen konszenzusok szülessenek, és a kezdeti óvatoskodást, a vezető rétegek viszonylagos önmérsékletét kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra gátlástalanabb önérvényesítésük követte. Eleinte kínosan ragaszkodtak a látszat fenntartásához, az évek során azonban fölmorzsolták a demokratikus állam szervezeti kontrollját, így többé semmi akadálya megrövidítésünknek. Szemérmetlenül hazudhatnak képünkbe, és teljes szabadsággal lophatnak, csalhatnak anélkül, hogy erről valaha is számot kellene adniuk.
E gyorsan rögzült kártékony szokások ellenében nemigen támaszkodhatunk jogszerű eszközökre. Mindössze néhány lehetőség adódik, és az egyik talán némi sikerrel kecsegtet. A végrehajtó hatalom szereti a büdzsét saját pénztárcájának tekinteni, rekeszeiben tetszése szerint cserélgetné az összegeket. Ha a címzett adóinkat, ilyen-olyan járulékainkat fölpántlikázhatnánk, vagyis a tőlünk bezsebelt pénzeket nem költhetnék másra, csupán a kivetésük során megnevezett kiadásokra, jócskán szűkülne politikusaink mozgási tere, nehezülnének a rejtett manipulációk, és átláthatóbbá válna a költségvetés. Mindjárt világosabb volna például, honnét veszik el, ami saját önfenntartásukra szolgál, és valójában mennyibe kerülnek a homályos alkuk nyomán létrejött támogatási megállapodások, vagy miből jut a bujtatott kiadásokra.
Naiv próbálkozás lenne, mivel ez sem több, mint egy a kijátszható szabályok közül? Meglehet, de ajánljon helyette mást, jobbat, aki tud.
Ajánlott bejegyzések: