Tollforgató

            Damon Dash 2005-ös filmjének történetére nem érdemes sok szót vesztegetni: szokványos história az egymással vetélkedő utcai bandákról. Lompos figurái csekély érdeklődésre sem tartanak számot, alakítói nem dicsekedhetnek rendkívüli charme-mal, a bemutatott (al)világ és a magunkról alkotott kép viszonya azonban ingerli a képzeletet, mivel kétségbe vonja a szervezetekre épülő, legális társadalom elsődlegességét. A törvényen kívüliség alárendeltsége számunkra etikailag és szellemileg magától értetődik, mivel tradicionális okokból föltételezzük, hogy közösségünk építése, fenntartása és védelme olyan készségekkel ajándékoz meg, amilyenekkel a feladattól idegenkedők, vagy azzal ellenségesek nem bírnak. Velük szemben tanúsított viselkedésünket így nemcsak az erkölcsi megvetés színezi, hanem a lenézés is. Tényleges helyzetük, lehetőségeik fölismerésére képtelen ostobáknak tartjuk őket, és úgy véljük, némi elővigyázattal megfékezhetők, illetve könnyűszerrel manipulálhatók. Tapasztalataink azonban ritkán igazolják e történetileg belénk oltott előfeltevést, föllépésünk rendszerint eredménytelen marad. Rábeszélésünk ellenére sem hajlandók az együttműködésre, amennyiben pedig késznek mutatkoznak, többnyire átejtenek bennünket. Egyetlen szavunkat sem hiszik, és közönyösek maradnak csábító ajánlatainkkal szemben. Mulya álarcuk mögé rejtőznek, és semmiképpen nem befolyásolhatók a kikerülhetnek, mi több, legyőzhetetlennek vélt intézményrendszer által. Hogyan lehetnek ennyire megátalkodottak?

            Kudarcunkat a film alkotói sajátosan magyarázzák: szerintük a civilizáció intézményesült formái ahelyett, hogy beilleszkedéshez segítenék, kirekesztik a marginális csoportokat. A bennük felnövő fiataloknak semmiféle megkapaszkodási lehetőséget sem hagynak, sőt, elveszik tőlük az emberi lét elérésének kilátásait, amivel élethosszig tartó vegetálásra ítélik őket. Hozzátartozóik keserves tapasztalatai nyomán az érintettek hamar belátják ezt, és mivel éppúgy vonzódnak az elfogadhatóbbnak tűnő körülményekhez, illetve viszonyokhoz, ahogyan mi, vágyaik elérése végett extrém stratégiák követésére szorulnak Kulturálisan alátámasztott, hódító elképzeléseinkkel szemben kizárólag a materiális javakat előnyben részesítő és a mindenkori divat által elérendőnek tekintett értékek megszerzését tűzik ki céljukul. Ember alatti helyzetükből így a legkevésbé sem következtethetünk emberalatti képességeikre. Hozzánk hasonlóan foglalkoztatják a homo sapiens legértékesebb képességét, gondolkodásuknak mindössze formája üt el a miénkétől, szellemi erőfeszítésük nagysága azonban nem. Mutatós bambaságuk sem egyéb velünk szemben alkalmazott ügyes mimikrinél.

            Úgy tesznek, mintha kettőig sem tudnának számolni - az árnyalt nyelvi kifejezőkészség korántsem tartozik erényeik közé -, valójában pedig észleletük meglepően kiterjedt, gondolkodásuk gyorsasága, valamint differenciáltsága is lenyűgöző. Amit sokrétű tudásanyag híján veszítenek, praktikus ismeretkincsük bőségével és szokatlan találékonysággal pótolják. Az egzaktul csak körülményesen kifejezhető tartalmakat játszi könnyedséggel váltogatott metanyelvi formulák révén közlik, üzeneteik javát pedig a gesztusbeszédre bízzák. Ebbéli jártasságuk segít az intézményes társadalom valós szándékainak megértésében: mit sem törődnek a megtévesztő közlemények tartalmával, csupán elhangzásuk körülményeire ügyelnek. Míg a legalitás világának fő célja a leselkedő veszélyek távoltartása, illetve a biztonságérzet erősítése, ők az eredményesség növelésére törekszenek, és változtathatatlan adottságként veszik tudomásul a személyes kockázatot. A civilizáció elkényelmesít, az anyagi javainak elbitorlásáért folytatott küzdelem viszont kiélezi az érzékeket és olyan ősi magatartásformákat idéz, amilyenek nosztalgiát ébresztenek a fotelok népében.

             Dash szerint a pénz, a csillogás, a márkás holmik után hasztalanul kapkodók képességein túl a közérzetük sem különbözik a pénz, a csillogás és a márkák gyártóiétól, illetve az e termékeken megtollasodókétól. Ha kivételesen és átmenetileg magukénak tudhatják a hőn áhított javakat, bármikor az életükkel fizethetnek érte. Amennyiben kitart mellettük a vakszerencse, éppoly kevéssé élvezhetik vágyuk beteljesülését, ahogyan mi. Ők sem bírják a tétlenséget, hiszen a pénzben, valamint irigyelt szeretőkben bővelkedő gengszterek is képtelenek a leállásra, és céljuk elérését követően sem érzik jól magukat a saját bőrükben. Intézményes civilizációnk kulturálisan megtámogatott fölénye dacára sem kezelhetők le, mint ahogy türelmes, befogadói vélekedéssel sem lehetünk úrrá párhuzamos világukon. Alávetett helyzetükben ők a mi lehetséges alteregóink, márpedig hiába viaskodnánk a saját árnyékunkkal, lehetetlen elszakadnunk tőle, és nem is egyesülhetünk vele.

            A jobb híján suta és meglehetősen gusztustalan idétlenkedésbe fúló történet megerősít abbéli föltevésemben, hogy bármennyire szeretnénk is holmi beállítódásnak látni, korántsem csak szemléleti kérdéssel bíbelődünk. Amennyire haszontalan a zsírosan pöffeszkedő megvetés vélt erkölcsi magaslatunkból, éppoly hiábavaló az obskúrus figurákat magunkhoz ölelő könnyes vagy harsány részvét is. Bármiféle morális leckéztetésnél jóval egyszerűbb - ugyanakkor összehasonlíthatatlanul nehezebb - a dolgunk: végeérhetetlen szemléleti viták helyett biztosítanunk kell a leszakadó csoportok, rétegek visszailleszkedésének mindenki által elérhető föltételeit. Ideje, hogy ráeszméljünk, megéri végigutálkoznunk e gusztusosnak aligha nevezhető mozit.