Tollforgató

            Kiment a divatból, sokan nem is emlékeznek rá, jóllehet a hatvanas évek elején még közhasznú fogalom volt mindkettő. A férfiingek között akkortájt mutatóban sem akadt csonkolatlan. Majd mindenik háta aljából hiányzott egy jókora darab, amit mással pótoltak. A kimetszett részből készült az elrongyolódott gallér és mandzsetta pótlása, esztelen tékozlásnak minősült volna ugyanis kidobni a drága holmit. Esetleges cseréje sem tűnt egyszerű feladatnak, hiszen melyikünk vágyott az állami üzletek két-három modellje közül az egyik csúfos viseletére? Az egyenruhától eleve irtóztunk, kistermelés és kereskedelem híján pedig nem akadt más ama méregdrága remekeken felül, melyekre a mutatóba hagyott belvárosi szalonok valamelyikében tehetett szert az idelátogató külföldi, vagy IKA-csekkel bíró szerencsés. Az úgynevezett diplomata-boltokba közönséges járókelő be sem tehette a lábát, a pártvezetők belső ellátásáról gondoskodó szolgálati ellátó helyekről meg aligha tudott egy közönséges állampolgár.

            Az elhúzódó háborús évek nyomor-mélyén tengődő vigasza mindössze annyi lehetett, hogy másokat sem látott részelni különb sorsban, az elkobzott rózsadombi, pasaréti villák, lipótvárosi nagypolgári lakások párt-elitje ugyanis vajmi ritkán mutatkozott. Legföljebb elsuhanó szolgálati Volgájukat láthatta, miközben zsúfolt villamoson tujázott munkába, úti céljuk azonban éppúgy rejtve maradt előtte, mint a sofőr fuvarozta fontos elvtársak élete és esetleges feladatai. A külső kerületekben már az is szenzációszámba ment, ha fölbukkant egy személykocsi, ilyenkor a tereferélő szomszédasszonyok kiálltak a kapuba és hosszan bámultak utána: vajon ki ülhet benne? Maguk gyalogszerrel igyekeztek, ahová csak lehetett, és cipőjüket vasalással óvták a gyors kopástól: orrára meg sarkára holdkaréjforma lapokat szegeltettek a suszterrel. Óvták és csinosítgatták lábbelijüket, gyakran krémezték, kefélték, hogy megbukjon rajta a fény, és senki se gyaníthassa, mekkora lyuk tátong a talpán. Holott nemcsak beázott, a zoknit is hamar elrongyolta, már amennyiben jutott efféle cifraságra. Ám télvíz idején olykor még a nők is mezítláb jártak, vádlijukon a hőn áhított harisnyát egy fekete csík helyettesítette

            A felnőttek lassanként szert tehettek valamilyen ruhatárra, a gomba módra növő gyerekek viszont csak a testvéreiktől örökölt göncökben reménykedhettek, és ha nem akadt köztük azonos nemű, anyjuk leleményességén múlott, mibe bújnak. Iskolakezdéskor a bokalengővé kurtult nadrágok, az összement pulóverek láttán főtt is szegény mama feje! Ha akadt maradék fonal, köthetett valamit a derékhoz vagy az ujjakhoz, amennyiben viszont üresen találta varródobozát, fölfejtett egy régi, használaton kívüli szvettert vagy sálat, és annak – nemegyszer elütő színű és minőségű – anyagával hosszabbított a kinőtt ruhán. A derékkal kevesebb baj volt, a vékony karéj zsíros kenyéren tengődő, napközben még az üres paprikás krumplinak is örvendező gyerekek ritkán híztak el, a szárakkal viszont annál sűrűbben adódott gond. Ilyenkor a legkülönfélébb ötletekkel álltak elő, nem volt nehéz például a koptató-szalagot bővebbre hagyni, néhány centiméterrel az is megtoldotta, ami makacsul „összement”. Ha kevésnek bizonyult ennyi bővítés, merészebb eljáráshoz folyamodtak: a szitaszerűen megritkult kordbársony így kapott arasznyi széles barna műanyag-fölhajtót, amitől úgy festett, akár egy begyűrt lovaglónadrág, amiről sajnálatos módon lemaradt a csizma feje.

            A lányok új blúzról vagy szoknyáról ábrándoztak, a fiúkat meg egy-egy vastag derékszíj bűvölte el, nem afféle sárgára festett, töredező, ronda csatos úttörő szörnyeteg, melyből a gyönge bőrt is kisajnálták, hogy mielőtt a legsoványabb Csingacsguk kinőtte volna, tönkrement. Képzelgéseikhez szertelen fantáziára volt szükség, majd akkorára, mint a Népköztársaság úti vadászbolt kirakatában magát kellető tőr mesebeli birtokbavételéhez. Már a tokja is egy szarvasok után portyázó mesevilágra emlékeztetett, a nyelén díszelgő agancsberakás meg a komor valóság és a messzire sandító vágy összeegyeztethetetlenségével ingerelt álmodozásra. Pedig ha közelebbről szemügyre vehetik, mindjárt látják, csupán egy kézzel festett műanyaglapocska szomorkodik a nabukbőr utánzatú tok gyászos társaságában a csorba serbliacél fölött.

            Így festett a közös nyomorúság, melyhez – egy kihívóan pöffeszkedő kisebbség, az úgynevezett sikeresek megvetése közepette – visszahanyatlunk.