A Néprajzi Múzeum halljának emeleti teraszán látható néhány relikvia azok közül, amikkel Rákosi Mátyás 60. születésnapjára rendezett monstre kiállítás bizonyította volna népünk lángoló szeretetét bölcs vezére iránt.
A kevéske anyag szemlére bocsátása aligha lehetett szívügye bárkinek is, mikor e tárlat még a Fidelio nevű kulturális magazin részletes kínálatában sem szerepel. Sehol egy katalógus, emlékeztető, szórólap, ahogy hiába keresnénk valamilyen reprodukciót is. Mindössze egy felirat tudatja, hogy az 1952-es tárlat ajándék-özöne arra késztette a muzeológusokat: legföljebb cserealapot lássanak e tarka anyagban, és megfeledkezzenek katalogizálásáról. Hamar szét is szórták a nyakukon maradt raktárkészletet, hiteles kiállítási tárgynak tehát csak az tekinthető, amiről fotó készült, illetve amit alkotói dedikáltak. Múzeumi kölcsönzéssel persze bővíthettek volna kínálatukon, a néprajzosok azonban nem érezték illetékességüket, történész kollégáik pedig a Nemzeti Múzeumban – hol a gyűjtemény java állítólag porosodik - nem kapkodtak e téma után. A népmesei okos Katán okulva így jött létre ez a „hozta is, meg nem is” emlékkiállítás, melyet a nagy sikerre való tekintettel hetekre meghosszabbítottak.
A közönséget ugyanis érdekli a múltja, akármennyire vonakodjék is politikai osztálya a szembenézéstől, kíváncsi feledésbe merült krónikájára. Vendégkönyvi bejegyzések igazolják, hogy nemcsak szakmai megfontolások miatt kezelték ennyire mostohán a tárlatot: az írások közül minden második – okkal vagy ok nélkül – allúziót vél fölfedezni a gyalázatos rákosista, valamint az éppen regnáló hatalom között, noha egy nyilvános rendezvény társadalmi visszhangjának tudatos politikai manipulálása kevéssé valószínű. A látogatók azonban érzékelik a vonakodást, és e pár előkerült holmi gonoszkodó utalásra csábítja őket: a karikás ostorra applikált apa-portrét képzeletükben fölcserélik egy másikra, és ahogy eleik kifejezték olthatatlan rajongásukat a kis kopasz iránta, úgy fogalmazzák meg aggodalmukat a vélekedésük szerint helyére pályázóval szemben. Figyelmüket – mi tagadás - aligha köti le a tárgyak megmunkáltsága, legföljebb azon bosszankodnak, miért csúfítottak el egy 1930-40-es években készült szép bőrmellényt utólag rávarrott ajánlással. Sokan állnak a képernyő elé is, hogy megnézzék az 1952-es filmhíradót, aminél érzékletesebben egyetlen aprólékos gonddal reprodukált tárlat sem idézhetné a zsarnokság szellemét. Néhány évtized múltán unokáink vajon miként fogadják majd a hatalom reprezentatív föllépéseiről készült dokumentumokat?
Ajánlott bejegyzések: