Tollforgató

            Sokan és sokféle okból búcsúztatták a magyar irodalmat, ami eddig virgoncan cáfolta a róla terjengő gyászhíreket. Most pedig, amikor nemzeti önérzetünk újraéledését hivatalból is serkentenék, végképp befellegzett az alkotóként, közvetítőként vagy olvasóként belőle részt vállalók példás összeműködésének, kitartó együttmunkálkodásának, a literatúra évszázados intézményrendszerének. Vagyis mindannak, ami a XVIII. század vége, illetve a XIX. század eleje óta létrejött az irodalmi folyamatosság biztosítására, és aminek hiányában visszahullunk a baráti körök, a csupán Interneten egymáshoz kapcsolódó, eldugott kis műhelyek szűkösebb világába, az intézményes támogatást nélkülöző műkedvelés esetlegességébe. Tények igazolják kultúránk e fontos ágának sorvadását: noha szép számmal adnak ki könyvet, csak elenyésző hányaduk tekinthető szépprózai vagy költői alkotásnak. Zömüket régebben szórakoztató irodalom gyanánt sorolták volna be a könyvtárak, mivel klasszikus értelemben vett ponyvák, krimik, napi érdekességű propagandafüzetek, alkalmi vitairatok, ismert tévés személyiségek öntetszelgései, pletykaéhségünket kielégítő intimpistáskodások, kasszára sandító „nagy leleplezések”, társalgási példatárak és egyebek. A hajdan vezető szerepet vitt poézis is régóta elveszítette becsületét, és ha olykor meg-megjelenik egy kötetre való, át sem veszi a terjesztői hálózat, vagy fél év múltán bontatlanul visszáruzza, mint „eladhatatlan sajtóterméket”. Az antikváriumokat sem érdekli már a belletrisztika: nincs keletje, ilyesmit újabban senki sem olvas.

            Munkájáért a költő és az író eleve nem részesül honoráriumban. Örüljön, hogy megjelenik! Némi borravalóra csupán úgy tehet szert, ha részt vesz kötetének reklámozásában, és csekély fellépti díj ellenében körbeutazza az országot. Az ilyen könyvpremierek, író-olvasó találkozók segítik megélhetéshez az ösztöndíjakkal, különféle támogatásokkal jól kistafírozott nyugati kollegákat is, csakhogy ott számottevő anyagi haszonnal jár az ilyen szereplés és a következő alkotás elkészültéig fedezi a megélhetést. Kultúránk állami felelősei viszont maradéktalanul egyetértenek közgazda társaikkal abban, hogy az irodalom – melynek eredményeivel lépten-nyomon büszkélkednek, kiválóságait nem győzik kortes-beszédeikben emlegetni – luxustevékenység. Efféle úri huncutságra csak az adja fejét, vélekednek, akinek elegendő a magányvagyona! Lelkesedésből viszont még egy magyar író sem élt meg. Nincs bolt sem, ahol a nemes szórakoztatást, a lélek mélyebb ismeretét, bemutatását és építését, az új szemű világra csodálkozást cserealap gyanánt fogadnák el. A nemzet számára különlegesen fontos, ritka képességek birtokosaként író nem mentesülhet a különféle adók, illetve járulékok befizetése alól, mivel egy demokráciában kivételt csupán nyomós gazdasági és politikai érdekből teszünk.

            Az általános elnyomorodás megnehezíti, mi több, ellehetetleníti a civil támogatási formák újjáéledését, illetve meghonosodását. A közönség túlnyomó része képtelen a könyvek megvételére is, nemhogy az irodalmi lapok fenntartására vagy jótékony célú rendezvények látogatására. Az elenyésző kisebbséget pedig ezerfelől ostromolják adományokért, és ha választania kell a mihaszna kérincsélők között, a látványosabb művészeti ágak felé hajlik, mintsem az obskúrus literatúrát támogatná.

            A magyar irodalom gazdasági létfeltételeinek rohamtempójú megszűntéért nem okolható kizárólag a jelen elhibázott politikája, mivel széthullásának jelei már bő félszázada mutatkoznak. Elsőként akkor bukkantak föl, amikor művelői tömegesen engedtek a nem bensőjükből fakadó, mások által rájuk erőltetett politikai feladatok csábításának. Akár valamiféle – változó - ideológiai meggyőződésből vetemedtek önárulásra, akár búsás fizetség reményében, a legnagyobb bűnt követték el saját maguk és az irodalom ellen: csorbát ejtettek hitelességükön. A létszámában elképesztően felduzzadt írószövetség mindinkább jövedelmező gazdasági vállalkozásra emlékeztetett, és a sok ezer profi magyar író képtelenségével lepte meg a világot. Az anyagi források megoszlása azután szétrobbantotta a szövetséget, az egymással marakodó utódszervezetek pedig tovább rontottak tagjaik, illetve hivatásuk renoméján. Mialatt irodalmáraink ordas indulattal támadtak egymásra, figyelmen kívül hagyták művészeti águk védelmét, és nemcsak becses személyüket szolgáltatták ki a mindenkori hatalom kényének-kedvének, utódaik sorsa felől is döntöttek. Ha néhány, szerencsésen megmaradt, nimbusz övezte ősbölényük kihal, az örökükbe lépni szándékozók is ráeszmélnek talán, hogy végképp letehetnek a profizmus reményéről. Legföljebb műkedvelőként, szűk baráti körben jeleskedhetnek, tehetségüket pedig más pályákon, beszédírók, showmanok, viccfaragók, nagy dumás menedzserek szerepében kamatoztathatják haszonnal.  

            Irodalmunk folytonossága megszakadt, és ha nem következik be egy váratlan fordulat, a dicsőséges föltámadás is elmarad, számottevő friss művészi érték pedig csak véletlenül, az élet tarkaságát igazolva bukkan elő.