Tollforgató

ford.. többen (Kijárat Kiadó 2011)

            Amennyire gondolatgazdag ez a nagy német költő értekezéseiből készült válogatás, annyira nehezen követhető és olvasóját megizzasztó kiadvány. Akármilyen nehezen akceptálható e sok idézettel operáló stílus, három okból mégis érdemes a követéséhez nélkülözhetetlen erőfeszítésre. Első ok mindjárt az ismerethiány pótlása: nálunk meglehetősen kevés tudható Bennről, azon felül, hogy obskúrus szerző, közéleti, politikai szerepléséről egyebet nem árulnak el. E kiadvány viszont tartalmazza a náci kormány melletti föllépésének dokumentumait, melyekből nemcsak útkeresésére és tévelygésére derül fény – utóbbiról maga is elítélően nyilatkozik a Kettős élet című önéletrajzi töredékében -, hanem két aktuális vélekedés szellemi gyökereire is. Egyiket korabeli vitapartnere, Klaus Mann vette észre, mikor figyelmeztette az irracionalizmus gyakorlati veszélyére, hogy ti. elkerülhetetlenül Hitler támogatói közé sodorja majd, a másikon pedig magam sajnálkozok a jelenlegi magyar közbeszéd hallatán: Benn érvei gyanúsan emlékeztetnek a belterjes, nemzeti összetartozást emlegető és minden külső kontrollt elutasító kormánypárti vélelmekre. Mintha dolgaink egyediek, kivételesek volnának, és a világon másutt tapasztalhatóknál különb, kivételes elbírálását igényelnének. Ellenfelével szemben támasztott kifogásait alighanem tudtunkon kívül visszhangozzák kései követői: „Önök a fürdőhelyeken időznek tehát, és kérdőre vonnak bennünket, mivel részt veszünk annak az államnak az újjáépítésében, amelynek a hite páratlan /…/ ennek az államnak, ennek a népnek kívánják Önök az összeomlását, a pusztulását, arra bíztatván az idegen hatalmakat, hogy indítsanak ellene megsemmisítő háborút” (102. l.), és: „vajon akkor is szót emelt-e a hisztérikus brutalitás ellen, amikor kétmillió polgári értelmiségit semmisített meg az állam, amelyikben az Ön marxizmusa jutott hatalomra /…/ ha tehát Ön netalántán a munkások jogaiért kíván harcba szállni a »politikai reakció« kifejezéssel, akkor támogatnia, nem pedig pocskondiáznia kellene ezt az új államot” (103. l.). Érdekes áthallással lep meg ekkortájt született dolgozata is az expresszionizmusról, melyben úgy ünnepli az új Németország vezetői, mint akik maguk „ellenőrzik a színházak játékrendjét és határozzák meg a hangversenyek műsorát, egyszóval a művészet problémáit”, miközben Európa máig sem vette észre, hogy „mennyi kötelességet vett vállára ez a mozgalom, mennyi felelősséget, milyen mérhetetlen szellemi harcok terhét vállalta magára” (107. l.). Az illetéktelen központosítás és a nyomába járó függés várható következményei úgy tűnik, egyelőre elkerülték a szerző figyelmét.

            Az ilyen aktualitásoknál fontosabbak Benn nonkonformista nézetei a fejlődéselvűség képtelenségéről és a költészet direkt közösségi funkcióinak abszurditásáról. Ezek ugyanis vitára, majd saját létünk és helyzetünk újabb fölmérésére, átértékelésére késztetnek. Vajon tévútnak bizonyul-e a fogalmiság eluralkodása gondolkodásunkon, vagy – miként kései írásai sejtetik – mégis errefelé tart a világ, és a korábban annyiszor hiányolt bűvölet előcsalogatása teremtő énünkből inkább minket kötelez beállítódásunk átalakítására? A költészet társadalmasítása helyett a tiszta poézisra hangolódó, bármiféle szándékolt közléstől tartózkodó költőiség útjára lépünk? Ajánlata noha korántsem új, elgondolkodtató egy politikai verselés hagyományait tovább ápoló szellemi közegben: „az artisztikus a művészet azon kísérlete, hogy a tartalmak általános hanyatlása közepette önmagát élje meg tartalom gyanánt, és ebből az élményből teremtsen új stílust; a művészet azon kísérlete, hogy új transzcendenciát szögezzen szembe az értékek általános nihilizmusával: az alkotókedv transzcendenciáját” (201. l.). A Líraproblémák címen tartott 1951-es előadása különösen gazdag gondolati ajánlatokban. Számos olyan közkeletű megállapítást ismétel, amiről hajlamos megfeledkezni irodalmi közéletünk, illetve oktatásunk, kiemeli például a forma konstituáló voltát és a líra monologikus jellegét, vagy azt, hogy a nagy életművek sem foglalnak magukba hat-nyolc jó versnél többet. Az elhibázott alkotások néhány kritériumával is segítségünkre siet, valamint figyelmünkbe ajánl egy művészeti alapkérdést, a rátermettség nélkülözhetetlenségét: „vagy megvan az emberben a középpont, ma ugyanúgy, mint valaha; vagy ma is mély az ember, vagy nem volt az soha. Vagy az átváltozás és alkalmanként a pusztulás képessége uralkodik benne, vagy nem uralkodik benne semmi. Vagy kirovatott rá valami, amit mindenáron, bármely veszéllyel dacolva muszáj kifejezésre juttatnia, vagy nem rovatott ki rá semmi.” (216 . l.)

            Föltevései és állításai mellett felettébb tanúságos esszéinek megformálása. Kísérő jegyzeteikben minduntalan figyelmeztetnek - amire olvasóként előbb-utóbb magam is ráeszmélek -, hogy Benn úttörőnek bizonyult gondolati anyagának összehordása és felépítése terén. Korát jócskán megelőzve vendégszövegek sokaságával dolgozott, és meglehetősen szabadon kezelte mások szellemi termékeit éppúgy, mint a saját korábbi műveiből kiragadott citátumokat. Miközben elkápráztat tágas szellemi horizontjával, és bátortalan ellenvetéseimet biológiai, orvosi, fizikai, filozófiatörténeti érvek sokaságával söpri félre, korántsem hivatkozhat minden esetben nézeteinek önállóságára. Bátor föllépéséhez elődeinek tömege gyűjtött muníciót, ami helyénvaló, sőt, szükséges lehet, csak markánsabban utalna a mások által elvégzett munkára! Az ilyen pontatlanul megjelölt vagy jelöletlen véleményközösség azonban egy egyéniségére büszke szerzőnél nem keveset von le az okfejtések értékéből, és kétségessé teszi igazukat.