Tollforgató

            Maurois műve korántsem irodalomtörténet. Miközben bevezet a Dumas-család körül sertepertélők világába, pályakép vagy műelemzés helyett motívumokat - némi jóindulattal alkotáslélektani adalékokat - kínál. Zaftos pletykák és kis színesek élénkítik e három, életével és munkáival bizonyító férfiú életrajzát, ami modelljeinek karakterétől olyan szórakoztató, hogy – amint mondani szokás – nem lehet letenni. Miután e beállításban a teremtő némileg elhomályosítja teremtményeit, az egykor olyan népszerű darabok és híres történelmi események helyett a hősök és szerzők végletekig extrovertált gargantuai figurái lépnek figyelmem középpontjába. A nagyapa, kivált pedig az idősebbik Alexandre álmaink testet öltött archetípusa: a nagytermészetű ember. Tivornyára mindig kész grand-seigneur, szellemes társalgó, egyszersmind roppant étvágyú nőfaló, aki nem ismer fáradalmat a munkában sem. A szeretők, vetélytársak és lump cimborák sokaságán túl a XIX. század majd mindegyik jelentős alakja fölbukkan, puszta számbavételük is akkor teljesítmény, hogy csodálattal adózhatok miatta a könyv írójának. Mikor az előzékeny kiadó részletes névmutatóval lepi meg olvasóit, huszonnégy oldalt tölt meg vele. Effélék láttán becsülhető igazán Maurois teljesítménye, melyet bőséges levéltári kutatást föltételező töméntelen idézet és utalás igazol.

            Az ilyen óriások még e formátumos egyéniségeket kultiváló századot is meglephették, hiszen lenyűgözték közönségüket. Bármit tartsak ma ifjúkorom kedves szerzői felől, magam sem vonhatom meg tőlük elismerésemet. Ha másért nem, azért biztosan, mert rámutatnak az irodalomtörténet-írás egyik csúf hibájára, arra tudniillik, hogy áthatolhatatlannak látszó falat emel az egyes korszakok, illetve alkotók közé. Dumas-k pedig – akár közös szeretőik révén – kapcsolatot tartanak olyan, egymástól idegennek vélt írók között is, mint Chateaubriand és Flaubert vagy Dickens és Walt Whitman. Elütő eszményeket, stílusideákat kötnek össze, konfliktusokban bővelkedő életútjuk a forradalomtól a második köztársaságig kompakt történelmi korszakokon ível át. Az idősebbik Alexandre például gyermekként Brune kardján lovagol és Murat kalapját viseli, hogy utóbb Garibaldi vörös ingét öltse magára és a fenyegető porosz veszélyről értekezzen fejcsóváló nemzedéktársai előtt. Új irodalmi műfajok és irányzatok tanúi, sőt előmozdítói. Megélik sikerüket és bukásukat, ám hiába húznak mainapság elképzelhetetlen hasznot az előbbiből, mégsem gazdagodnak meg illendőképpen, a bukással pedig - az ifjabb Alexandre kivételével, ki okosan sáfárkodik vagyonával – mindenüket elvesztik. Az anyagi csőd azonban kevéssé foglalkoztatja őket, a szív és a szellem embereiként inkább szeretteikért aggódnak és műveik sorsával törődnek, vagyis őrzik emberségüket.

             Oldalak tucatjainak átböngészését követően lemondok Maurois könyvének tüzetes olvasásáról, és úgy teszek, mintha egy karneváli forgatagban bámészkodnék. Sejtelmem sincs arról, hogy az éppen emlegetett hölgy hányadik a szeretők sorában, és milyen sok névtelenségbe burkolódzó sorstársnőjével osztozik valamelyik nagy adakozó kegyeiben. Gondtalanul mulatok a hercegek színtelen tömegén, akik ismertségüket egyedül nekik köszönhetik, és noha félig sem értem a hamisítatlan esperit gaulois-val fogalmazott riposztokat, szégyentelenül megtakarítom a töprengést felettük. Beérem annyival, hogy élvezzem e kavalkádot, melynek hangulatáról lassanként mindnyájan megfeledkezünk.