Tollforgató

            Kudarc a második Orbán-kormány eddigi munkájának summája. Jószerével csak az a kérdés: hagytak-e még jövőre is elrontani valót, vagy mindennel végeztek már? Egyetlen mentségük, hogy akkor vették át az ország irányítását, mikor a hatalom rég nem tapasztalt mértékben veszített tekintélyéből, mivel képviselői elhordták – önhasznukra „privatizálták” -, ami mozdítható volt, és gátlástalan mohóságuk, valamint ostoba szűklátókörűségük folytán személyükben is lejáratódtak. A válság azonban esélyt kínálna a tisztes újrakezdéshez is, egy korábbiaktól elütő politikai kultúra meghonosításához, ezen eshetőséggel azonban a Fidesz-KDNP pártszövetség képtelen volt - vagy nem akart - élni. Noha ellenzéki korukban nem mulasztották el, hogy a regnáló kormányzat hibáira, sőt, bűneire figyelmeztessenek, mégsem tettek ellene. Minek is fáradtak volna, mikor biztosak lehettek abban, hogy a következő választásokon ölükbe hull a hatalom.

            Renyheségükért négy újabb gyötrelmes évvel, erkölcsi káosszal, és anyagi csőddel fizettünk. Egy magát nemzeti erőnek valló és céljául Magyarország fölvirágzását kitűző politikai csoportosulástól némileg visszás az ilyen magatartás. Csupán a jövő előkészítésével mentegetődzhetnének, amennyiben bármilyen jelét adnák, hogy a hatalom megragadása számukra több önös passziónál, egyetemes céllal bíró tevékenység. A prosperitás idején helyénvaló lehet a laissez faire, laissez passer elvére hagyatkozni, mivel az egyes törekvéseket leginkább saját természetes képviselőik érvényesíthetik, míg a kívülről irányítani szándékozók kellő tájékozottság híján folytonos önkorrekcióra szorulnak. Válságos pillanatokban viszont nem takarítható meg a hatalmi döntés, amihez előbb tisztázni illene közös érdekeinket és szándékainkat, körülményeinket és céljainkat. Az elmúlt másfél esztendő során viszont kevés nyomát láttuk efféle próbálkozásnak, jóllehet a két kormányzati ciklust is ellenzékben töltő politikusoknak bőséggel jutott volna idejük és alkalmuk minden részletében végiggondolni: mit akarnak elérni, hogyan és kinek a javára tevékenykednének, ám határozataikban semmi sem utal stratégiai elképzelésekre. A kormányzati munka ad hoc jellegűvé vált, a kétharmados parlamenti többség birtokában az egyes intézkedések jogi hátterét biztosító törvényhozás nemcsak rögtönzésszerűnek tűnik, hanem olyan csapnivaló, mintha egyetlen jogvégzett ember sem ülne a kormánypárti padsorokban, és nem hallottak volna arról, hogy léteznek szakmai háttérintézmények is.

            A második Orbán-kormány ugyanúgy a mulasztások kormánya, mint az előzőek, melyeknek takarásában a gazdasági és politikai establishment felelőtlenül pusztulni hagyja értékeinket és lerabolja az országot. Legföljebb annyiban különbözik elődjeitől, hogy egy tévhitnek esik áldozatul, mikor elhiszi: gond nélkül helyreütheti a csorbát, ha a demokrácia lajhártermészetű szervezetét félresöpri az útból, és sebtében szétveri a működőképességüket még őrző intézményeket. Lázas tevékenységet mímelve palástolná saját céltalanságát és fölkészületlenségét. Honnét e tehetetlenség? A gazdasági világválság erre nem szolgál elegendő magyarázattal. A politikai jobboldal gyalázatos szereplésének mélyebb és helyi okai vannak: hangadóinak morális gyöngesége, ismétlődő politikai tévedése és vezérlő elveik – ha akadnak még effélék - tisztázatlansága, illetve felszínes ismerete. Önjelölt vezetői már a kezdetektől félreértették dolgukat, nem fért például a fejükbe, mekkora képtelenség a parancsszóra bevezetett és autoriter eszközökkel fenntartott demokrácia. Többségi hatalmon alapuló államformát egyetlen csoportosulás sem hozhat létre előzetes - vagy legalább utólagos - fölhatalmazás híján, valamint annak kikötésével, hogy kizárólag az ő irányítása mellett működhet. Az élethosszig tartó uralkodás, a zártkörű kamarillapolitizálás, vagy a hűbériség eszméje idegen a demokrácia eszményétől. A második Orbán-kormány tehát még azelőtt megbukott, hogy egyáltalán hatalomra került volna. Az „egy tábor, egy zászló” központosító elve nem egyeztethető össze a sokszínűség követelményével, minden ilyen próbálkozás rendre kudarcba fullad. A képviselt elvek sem cserélhetők választásról választásra, ha egy-egy „hívó szó” ázsiója éppen csökken. Hirdetőinek vállalniuk kell a bukás kockázatát, és aki gyáva ehhez, annak útja szükségképpen árulástól árulásig vezet, míg végképp hitelét nem veszti.

            Koalíciós többség megszerzése eleve fokozott körültekintést és rendkívüli óvatosságot kíván, a kormányzat azonban engedett a csábításnak és úgy viselkedik, mintha bármit megtehetne, pedig – ismétlem - se célja, se terve, de még valamirevaló elképezése sincs arról, mire fordíthatná hatalmát. Leginkább maga szűkít lehetőségein, mikor egyes részfeladatokat a lehető legalkalmatlanabbakra testál. Kétbalkezes káderpolitikájával – posztkommunistákat és bármire kapható karrieristákat a vezetésbe! - mindjárt el is bizonytalanította odaadó híveit. Válságos időkben gazdaság irányítását szakmailag éretlen fantasztákra bízta, akik hibát hibára halmoznak. Mamelukok hadával vette körbe magát, ők meg saját Nyugat-Európában is versenyképes bérük reményében tiltakozás nélkül, kritikátlanul rábólintanak bármire. Az államfői méltóságot azzal nullázta le, hogy egy dróton rángatható bábot helyezett az elnöki székbe. Az elveiben, módszereiben és főként tartásában igencsak megújításra szoruló bírói karban újraélesztette a nepotizmust, és ahelyett, hogy minden eszközzel harcolna a sajtó függetlenségéért, az újságírók anyagi kiszolgáltatottságának fokozásával támogatja a rejtett, előzetes cenzúrát, a pártos állásfoglalás normává emelkedését.

            Egyaránt akadályozza a jelen és a múlt tisztázását, a belügyi tárca vezetésével például olyasvalakit bízott meg, aki valódi feladatának képtelen megfelelni – miként posztra kerülésekor tett fellengzős nyilatkozata, majd csúfos felsülése bizonyította -, és aki gátolja az egykori titkosszolgálati dokumentumok nyilvánosságra hozatalát, sőt, mindent megtesz e szervezetek működési terének ellenőrzés nélküli növelésére. A külügy vezetői egyszerre küszködnek titkosszolgálati múltjuk terhével és a nehezen áttekinthető világ, valamint a percről-perce változó, ellentmondásos és így követhetetlen kormányzati célok összehangolásával. A hadügy kapacitását sokáig a nélkülözhetetlen takarítás kötötte le, első önálló próbálkozása a sorállományú hadsereg ismételt fölállításra, illetve a rossz emlékű sorozás föltámasztása a helyzet félreismeréséről tanúskodik. A szellemi javak kívánatos bősége, amit minden egyes alkalommal olyan lelkesen szajkóznak nálunk a közszereplők, ugyanolyan lózung maradt, mint korábban, a jobbítás szándékának sem az egyetemi oktatás minőségi fejlesztésében, sem a tudományos tevékenységek finanszírozásában nincsen nyoma. Továbbélt viszont a maradványelvű finanszírozás, melynek szocialista gyakorlatát egyetlen apró változtatással őrzik: a büdzsé szűkösségére hivatkozva immár semmi sem jut a kultúra „luxuskiadásaira”. Az egyes alkotói csoportosulásokat is úgy fosztották meg korábban élvezett monopóliumuktól, hogy közben a szakma egésze sem kap számottevő támogatást. A régóta kívánatos egység létrejöttét így a közös ellehetetlenülésnek köszönhetjük, míg a hivatalból kinevezett vezetők kedvükre álmodoznak a messze jövendőről, és békén játszogatnak a soha meg nem valósuló, színes látványtervekkel. 

            A nagyobb csoportok, rétegek együttműködési szándékának jelét legkevésbé éppen hirdetője, a kormányzat adja, mikor a viszályok terhét az érdekeikért hathatósan föllépni képtelenekre: a kiskeresetűekre, munkanélküliekre és hajléktalanokra lőcsöli. Eközben megfosztja őket támaszuktól, és attól sem riad vissza, hogy kriminalizálja őket. A bajok legalább átmeneti orvoslása helyett beéri a tünetek elfedésével, ami nem látszik, az nincs is – alapon. Szüleink nemzedékétől hajdan türelmet kértek: még néhány év vagy évtized, és újfent megállunk a lábunkon! A középkorúak generációja négy-öt hasonló bíztatást hallott már, és amennyire tudott, reménykedett, dolgozott. Zömük csalódott, mivel életminőségünk és jövedelmi viszonyaink - ahogy komfortérzetünk és a jövőbe vetett bizalmunk is - messze a nyugati európai átlag alatt maradt.

            Ma már kilátásunk sincs a javulásra. Nevezze magát a kormány polgárinak, nemzetinek, vagy akárminek, életünk kudarcát nemigen hagyhatná figyelmen kívül. Mégsem ügyel rá, és úgy számol, mintha továbbra is erőnk teljében állnánk, holott egyetlen pillantás is elég, hogy lássák: ilyen kondícióval nem húzzuk már sokáig. A kellemetlen tények azonban a második Orbán-kormányt sem foglalkoztatják.

2011. december 30.