Tollforgató

Nemes Nagy Ágnes: Az élők mértana I.-II.

 szerk.: Honti Mária (Osiris 2004)

            A jó irodalom kézen fogja olvasóját és egyik műtől a másikig vezeti, az értekező próza hasonló képességéről meggyőződni viszont nem nyíl még alkalmam. Első ízben tapasztalom. Forrására Határ Győző 2984 című poszthumusz kiadványa utal, vagyis az emigráció korelnöke vezetett el Az élők mértanához. Csak ámulok Nemes Nagy Ágnes két testes kötetbe gyűjtött tanulmányai, elemzései, nyilatkozatai és jegyzetei olvastán: milyen heves szellemi izgalommal lepnek meg. Korábban ismeretlen példát kínál a szellemi bőségre, és a művészetről szóló hazai eszmefuttatások szigorára. Holott a szerző lírikus, sűrűn mentegetődzik is, amiért nem fűtik tudományos ambíciók, mindössze professziójának tárgya érdekli, vagyis saját dolgáról szeretne többet megtudni. Amennyire lehet, kerüli a terminus technikusokat, melyekkel önnön fontosságukról győzködik közönségüket az irodalomtudomány doktorai, hogy a mesterséges ködöt a műélvezet velejárójának higgyük, és többé-kevésbé fizetett kalauz gyanánt őket fogadjuk el.

            A luftballon hámozása helyett Nemes Nagy Ágnes a művészet létének fogalmi tisztázásán dolgozik, és vérbeli esszéíróként bátran áthágja a különféle tudományterületek közt jobbára önkényesen húzott demarkációs vonalakat. Alkotáslélektanról éppúgy töpreng, mint a poétára háruló feladatokról, a műformákról, továbbá nélkülözhetetlen ismeretükről, összefoglalóan mindarról, amivel csak egy költő és verseinek olvasója a huszadik század végén szembesül. Tárgyi-tartalmi gazdagságát legalább annyira csodálom, mint gondolati következetességét. Sehol nem siklik félre, aggályosan kerüli a látszatmegoldásokat, noha költőként és elméletíróként egyaránt nehézségekbe ütközik. Főként a nyelvvel gyötrődik, szűkre szabottnak érzi, illetve sokallja a fogalmakat deformáló háttérjelentéseinek tömegét, mégsem vetemedik a gondolati síkok váltogatására, illetve arra, hogy „lazán és elegánsan” (azaz hamiskodva) kerüljön meg egy-egy tolakodó kérdést. Tovább elemez, és addig pontosít, míg valamelyest körvonalazhatja az adott problémát. Pályatársai hajlamosak ugyan a szómágiára, ő mégsem menekül efféléhez, inkább érzékletes képekhez folyamodik. Eközben sem téved el, bölcsen óvakodik attól, hogy Hamvas Béla módjára a nehezen átlátható és még kevésbé fölfejthető valóságot homályos fogalmazványokkal tovább maszatolja. Számára a poézis eleven hatóerő, az alkotás legfontosabb vonása pedig belső dinamikája. E szemléletbeli rokonság fűzi olyan, költői alkatukban távoli művészekhez, mint Csokonai, Füst, vagy akár Kassák.

            Az Újhold körének egyik alapítójaként legkevésbé sem titkolja a Nyugat iránti nosztalgiáját. Központi alakjának, Babitsnak kötetnyi esszét és elemzést szentel. Érdeklődési köre azonban jóval tágabb annál, semhogy bármelyik irányzat vagy iskola lekötné. Versszeretetének ifjúkori szítójától, Rilkétől kezdve a Baár-Madast igazgató Áprily-ig sokakról megemlékezik, olyasféle súlyos és nálunk felettébb kényesnek számító kérdésektől sem riadva meg, mint az alkotás és az emberi tartás összefüggései. A nyomorúság elől kölcsönös gyűlölködésbe menekülő, nekiuszult világunkban minden óvatoskodást félretéve szokatlan egyértelműséggel tesz hitet az európai kultúra alapértékei mellett, és nemcsak költői, hanem napi cselekedeteivel is bizonyítja szavának hitelét. Elég bátor volt az üldözöttek mentésére, majd az évtizedes szilencium elviselésére, így kevéssé róható föl neki, ha nyíltan kifejezi nemtetszését a politikába magukat meggondolatlanul beleártó pályatársak botladozása láttán. De még ilyenkor sem méltánytalan, ahogy mindenben, úgy velük szemben is ragaszkodik a mértékhez, aggályosan latolgatja pro és kontra érveiket, hogy végezetül csupán annyit állítson, amennyi föltétlenül elfogadható. „… én abszolúte nem állok sem osztály, sem faji alapon, hogy Babits Mihályt kopírozzam. Mind a kettő számomra teljesen visszatetsző és felnőtt emberhez méltatlan álláspont” – mondja utolsó interjújában – „…már rettegem, ezekben a hülye civakodásokban és helytelen helyretevésekben, hogy majd megfosztják József Attilát a Költészet Napjától, illetve a Költészet Napját József Attilától, merthogy kommunista volt, mert már ilyen is van. Ugyanis teli szájjal antikommunisták azok, akik kommunisták vagy majdnem azok voltak” (II. köt. 542-543. l.)    

            A gyűjtemény kötetei tematikailag elválnak egymástól. Míg az elsőben jobbára a mesterség gondjai kerülnek terítékre, és legföljebb irodalmi szénaboglya gyanánt mutatkozik az alkotáson inneni, köznapi lét, a második inkább tarka és életszagú. Ide soroltattak életrajzi jegyzetei, útinaplói és interjúi. Hangja is személyesebb, olykor vallomásos jellegű, ami korántsem teszi szavát fellengzőssé, modorossá. Szigorúan tartózkodik az önünneplés bevett formáitól, kerüli saját fölmagasztalását, portréjának fényezését, ami mainapság szinte már követelmény. Mikor sort kerít élete tanúinak, barátainak és kollégáinak méltatására, lehetőség szerint mellőzi a tőlük elszenvedett sérelmek fölhánytorgatását, ahogy a kötelező tiszteletkörök megfutását is. Bár némelyik alkotás megítélésében nézetünk elüt, egy-egy alkotó iránti érdeklődésünk különbözik, készséggel elfogadom, hogy őszintén szól és nem valamilyen „kánon” előírásai formálják nézeteit, bizalmamat ugyanis már szakmai értekezéseivel kivívta. Ahogy fölveti az irodalom kérdéseit, és választ keres gondjaira, akár egyetlen verssorának ismerete nélkül is hitelesíti mondandóját. Az alapkövetelmények viszont mintha feledésbe merültek volna, noha többen is osztoznak természettudományok iránti vonzalmában, onnét jobbára csak a tudományos karrierépítés módját tanulják el: a publikációs jegyzékek gyarapításának hasznosságát, a szenvedélyes tájékozottságról, a képzelet és a szorgalom jelentőségéről viszont megfeledkeznek.

            Nemes Nagy Ágnes meggondolja szavát, mellékes föltevései mögött is hosszú stúdiumok érződnek, és akármennyire kétkedjen is a gondolati vers lehetőségeiben, légkörének fölidézését nélkülözhetetlennek tartja. A művészetet nem tartja különleges passzívumnak, az érzékek luxus-szaunájának, hanem olyasvalaminek, ami jószerivel egyedül alkalmas a belső erők mozgósítására. Noha kenyér helyetti adagolását szocreálos abszurditásként mosolyogja le, élvezetét mégis életünk konstituáló tényezőjének tekinti, ami nélkül az emberi lét minőségi értelmében elképzelhetetlen. Vélhetően innét ered tartásának szilárdsága. Mindenkor- akár szemtől-szembe is – kiáll nézetei mellett, nemegyszer komolyan zavarba hozva az olyan gyakorlott debattereket, mint a hatalmi eszméket „mindennapok forradalmiságának” átcímkéző és ránk tukmáló Király Istvánt. Akármekkora komolyságot mutasson polémiái közepette, nem áll távol tőle az irónia sem: „Kérve kérem, bocsássák meg nekem azt, hogy nem voltam sem fasiszta, sem sztálinista. Hogy énnekem mit kellene megbocsátanom nekik, azt én már rég el is felejtettem. Én megbocsátottam. Csak ők bocsássák meg e két nagy hibámat.” (II. köt. 542. l.)